Sokszor volt már az életben hasonló. Hasonlóan különleges. Hogy mitől különleges egy találkozás azt akkor, amikor éppen élem nem tudom pontosan, erre mindig utólag, sokszor teljesen „véletlenül” jövök rá. Akkor, amikor már rég’ megtörtént. Akkor, amikor már régen elmúlt. Már nem a jelenhez tartozik, hanem egyértelműen a múlthoz, mégis beszínezi a jelenem. Számomra fontosak ezek a nem hétköznapi – nevezhetjük különlegesnek is akár – találkozások, amelyek közöttem és egy másik ember között történnek. Fontos egyrészt, mert kizökkentenek a sokszor rutinszerű mindennapokból, segítenek más színben látni a világot, másrészt, mert útjelzőként szolgálnak. Olyan utat jelző fénycsóvaként, amelyek megmutatják, hogy ez is az élet, ez is az életem, ez is lehet mások élete. Egy-egy darabka különlegesség, egy-egy darabka ajándék az Élettől, Istentől, a Mindentől.
Ilyen különleges találkozásban volt ma részem. Egy autista kisfiúval találkoztam. Szívemből közeledtem felé, eszembe nem jutott, hogy MÁSként kellene rá tekintenem, mint akár a saját gyermekemre. Talán még a reakciói sem leptek meg, amelyet egy-egy adott helyzetben előkapott a saját maga különleges eszköztárából. Egyáltalán nem éreztem őt MÁSnak. Sokkal inkább KÜLÖNLEGESnek. Elgondolkodtam. Mitől is más ő? Mihez képest más? Hozzánk képest? A társadalmunk által felállított „normákhoz” képest? Ki alakítja ezeket a merev normákat, szabályokat, amelyektől eltérő reakció rögvest a megbélyegzést vonja maga után? Bélyeg. Lenyomat. Meghatározás. Ki az, akinek jogában áll megállapítani egy emberről, hogy ő MÁS, mint a TÖBBI? Ki a többi? Hol vannak? Őket ki határozta meg, mint többséget? Ez is egyfajta bélyeg, nem?
Rengeteg kérdés, sokféle válasz motoszkál a fejemben. Nem kutatom, milyen válaszok lehetnek, mert nem ez az érdekes, sokkal inkább az, hogy a kisfiúval való találkozás egy életre szóló, mély nyomot hagyott bennem a szó legnemesebb értelmében. A mi kis találkozásunk nem is tartott sokáig, néhány perc volt az egész, mégis meghatározta a napom további részét.
Az elején bizalmatlanul közeledő, vagy inkább elkerülő kisember nem sokkal az után, hogy hozzám vágta a kanapé összes párnáját és lesöpörte a kisvonat minden darabját, mit sem törődve azzal, hogy esetleg megsért másokat, hamarosan apró lábbelijét kezembe adó, majd annak felvételében segítséget kérő, együttműködő gyermekké változott. Itt kezdődött a mi kis történetünk.
A történet – ahogyan az lenni szokott – folytatódott. A miénk a játszótéren. Először még csak kereste a helyét, befutott a bokorba, ami egy nagyszerű búvóhely az anyukák elől, akik természetesen halálra rémülhetnek, mert nem látják a csemetéjüket egészen kettő másodpercig. Kisember befutott a bokros részbe és aztán ki. Aztán be és aztán megint ki. Aztán megtörtént a CSODA: megfogta a kezem (csak az egyiket!) húzott, vezetett. Így közölte velem: gyere velem játszani, mert most már érdemesnek talállak arra, hogy veled töltsem az időmet! Kéz megfog, behúz a bokrosba, kéz elenged, ő előrefut és a bokorcsoport végén ott áll Ő, aki pici szája elé tett kezeivel hangosan örül nekem. Ezt a játékot még számtalanszor megismételte velem, mindig pontosan ugyanúgy. Pontosan. Ugyanúgy.
Örömét is sajátosan adta tudtomra: megveregette a kezemet. Ő így örült nekem. Így mondta el szavak nélkül mennyire köszöni, hogy szeretettel, nyitott szívvel közeledtem felé, és ez által, ha csak kis időre is, de kiérdemelhettem a bizalmát. Azt a bizalmát, amit nem ad oda akárkinek. Azt a bizalmat, amit én nem tudok akárkitől megkapni. Ő nem akárki és nem is valaki, hanem egy kis csodálatos teremtmény, akire én úgy tudok emlékezni, mint egy hozzám küldött csodára és hálás vagyok neki azért, hogy megmutatta mennyire hatalmas dolog a bizalom és a szeretet.
Köszönöm neked Kicsi Ember, mindig emlékezni fogok rád, amiért olyan érzést adtál nekem, amit mindeddig csak a tankönyvekből ismertem. Köszönöm neked, hogy odaadtad nekem a bizalmadat, ha csak pillanatokra nekem az is elég. Hálás vagyok neked, mert megmutattad miért érdemes nyílt szívvel, szeretettel közeledni mások, mindenki felé. Köszönöm neked, hogy utat mutattál nekem: élni, létezni csakis így szeretettel, bizalommal érdemes! Isten áldjon téged Kisember!
(A kép forrása: google.hu)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.