Most éreztem meg igazán mit is jelent mindez. Megéreztem a saját belsőmben. Átfutott rajtam, mint valami tisztító folyamat. Megértettem végre, hogy elengedni valakit vagy valamit nem csak a szomorúság érzését hozza, hanem azt a felszabadító, kirobbanó érzetet is, amely semmi máshoz nem hasonlítható. Gyönyörű, felemelő érzés. Megadni valakinek a szabadságot, nem kötni tovább magunkhoz, elengedni a saját életébe azért, hogy végre szabadon élhessen, és ne bénítsa tovább az a fojtogató ölelés, amit a mindenáron való ragaszkodás hordoz magában.
Nem könnyű mindezt megtenni. Nem is minden szomorúságtól mentes. Fájdalmas, igen az: fájdalmas! Nem kellemes olyasvalakinek búcsút inteni, akit annyira szeretünk… Akiért odaadnánk az életünket is, ha netán ezt kérné a FeljebbValó. Talán még kicsit tartanánk, talán még kicsit marasztalnánk, talán még fognánk a kezét. Csak még egy kis ideig, csak még egy percig… Csak még maradjon velünk.
Hiába tudjuk, hogy ez a kötés már egyikőnknek sem jó, általa mindketten be vagyunk zárva egy saját magunk teremtette börtönbe. Mintha össze lennénk kötözve egy láthatatlan fonállal, amit senki el nem szakíthat. Mintha soha nem oldódna ez a fájdalmas birtoklás. Mintha nem akarnánk megérteni, hogy ezzel fogságba esünk. Belezuhanunk a magunk által megalkotott fogságba. Egy olyan béklyót teremtünk, amely mindenkettőnket fojtogat… Mégis ragaszkodunk hozzá. Miért? Talán, mert azt hisszük, ha elengedjük a másikat, akkor örökre elveszítjük őt. Akkor talán sosem látjuk viszont. Akkor talán vége mindennek. Az emlékek tova szállnak, nem emlékszünk majd rá ezután. Szétfoszlik, mint az őszi szélben a pók hálója. Elfújja a múlt, a felejtés viharos szele…
Nem értjük miért kell ennek megtörténnie. Nem értjük, hogyan lennénk képesek szabadon engedni valakit, akit tiszta szívvel szeretünk. Nem tudjuk beengedni a szívünkbe a gondolatát sem annak, milyen lehet majd nélküle élni. Nem értjük, nem tudjuk… kérdezzük is talán: miért? Miért kell ezt megtenni? Ha csendben figyelünk és hagyunk időt magunknak, akkor meghallhatjuk végre azt a mélyről jövő igaz választ, amit mindig is tudtunk, csak nem voltunk képesek az elfogadására.
Szabadon engedni nekem egyet jelent a TISZTA SZERETETTEL. Szeretettel megtenni valakiért, azért, hogy végre ne összekötözött lábbal éljen élete végéig, hanem kitárhassa szárnyait és lerúgva magáról a kényszerű fogságot jelentő láncokat végre elindulhasson egy szebb világ felé. Egy olyan világ felé, amely az övé. Oda, ahol végre szeretettel a szívében, emlékezetében megtartva engem tovább tudja folytatni az életét.
Szabadon engedni valakit a legnagyobb és legtisztább ajándékok egyike, amelyet odaadhatunk magunkból. Nemes szívvel, fejet hajtva, alázattal megtéve, cserébe semmit nem remélve, odaadva örök szeretetünket annak, akit a világon mindennél jobban szeretünk.
Szabadon engedni a szívét, hadd szárnyaljon, hadd repüljön végre.
Menjen, szaladjon, fusson a saját életébe! A saját SZABAD ÉLETÉBE!
Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S, ha képtelen vagy továbbadni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd markodban, mintha vizet tartanál, mert ha megszorítod eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon, és örökre a tiéd marad.
(Buddha)
