WomanLife ● Blog

Apró kis fejét a vállamra hajtja. Kicsiny kezeivel végigsimítja az arcomat. A szemembe néz, egyenesen a két szemembe. Tekintete az enyémet keresi. Két szemével üzeni: mennyire szeret. Mennyire boldog, hogy a gyermekem lehet. Áldott, kicsi gyerek. Még a neve is ezt jelenti: „áldott”!

Nem tud olyat tenni, nem tud úgy viselkedni, nem tud olyat szólni, amiért megharagudnék rá. Mindenhol Ő van, mindenben benne van, mindig lehet rá számítani. Ő maga a Jóság! A tiszta Szeretet. A legeslegnagyobb és legértékesebb ajándéka az életemnek!

Lassan hat éve már, hogy „újraszülettem”… Nőből, társból anyává váltam. Általa, tőle. Sok mindent kaptam vele együtt: együttérzést egy másik ember iránt. Az odafigyelni tudás képességét, amikor azt kéri tőlem valaki. Már észreveszem, amikor a csillogó szemek mögött szomorúság húzódik. Játékot, együtt-létet, önfeledt egymásba feledkezést… Megállíthatatlan kacagást, kifulladva szaladgálást a nyári réten, újra tanulását a biciklizés tudományának… Sok-sok kellemes együtt töltött pillanat, amelyek szinte beégetődtek a szívembe. Szinte mindre emlékszem. Egytől egyig. Boldogsággal tölt el, ha eszembe jutnak ezek a pillanatok, ezek a közös emlékek.

Emlékezem. Emlékszem, amikor még csak puhán és csendesen szuszogott a vállamon. Olyan apró volt, hogy a két tenyeremben elfért. Emlékszem mennyire aggódtam, amikor beteg volt. Ha lehetett volna átvállaltam volna tőle minden fájdalmat! Emlékszem, amikor járni tanult. Tétován tette meg első lépéseit. Milyen büszke voltam rá már akkor is…

Emlékszem a közös, véget nem érő barangolásokra a közeli sétányon. Ősszel, télen, tavasszal és nyáron. Nem számított milyen az idő, mi csak róttuk a köröket! Mindig úton voltunk. Már akkor is… együtt indultunk, szorítottuk egymás kezét. Vigyáztunk egymásra. Örültünk egymásnak. Szerettük egymást. Már akkor is… ahogyan most is!

Elteltek az évek. Sok minden megfakult, talán már mégsem emlékszem minden közös élményre… Az apró gyermekből lassan iskolás lesz. Lassan kirepül majd a mi kis meleg fészkünkből. Abból, amit én, az édesanyja készítettem neki. Abból, amit nagy gonddal teljes szívemből építgettem nap, mint nap. Abból, amely neki egyet jelent a boldogsággal és a mérhetetlen, kifogyhatatlan szeretettel. Abból, ahol jó lenni, és ahová jó hazatérni.

Óvom a mi közös „fészkünket”. Vigyázok rá, ápolgatom. Itt mindig szívesen látjuk majd, Ő érzi ezt. Tudja, elhiszi, minden érzékszervével befogadja mindezt. Nem kételkedik, hogy nem így lehet, bízik bennem, bízik bennünk. Bennünk, a szüleiben.

„Szeretlek, Anya! Te is szeretsz?” – kérdi álmosan. Fülébe súgom, mennyire... Csodaszép szemeivel megköszöni a szeretetemet. Átölelem és Ő átölel. Szorítjuk egymást, kapaszkodunk egymásba. Csodálatos ez a pillanat, semmihez sem hasonlítható. Édesanya és gyermeke tökéletes összhangban egy álmos, őszi borongós reggelen. Én és Ő együtt, egymással, egymásban. Kiapadhatatlan szeretet energiával tápláljuk egymást, amelyet csak mi ismerünk. Ő engem és én Őt. Összehangolódva, összhangban.

Még egy utolsó ölelés, még egy utolsó simogatás és eleresztjük egymást. Egy rövid időre. Útjaink most külön folytatódnak, hogy aztán a nap végére ismét összefuthassanak! Azért, hogy újból önfeledten és őszinte szívvel örülhessünk majd egymásnak!

Életem legnagyobb ajándéka Ő! Úgy szeretem, ahogyan van. Mindennel együtt. Érzem, összeköt bennünket egy láthatatlan fonál, egy olyan vékony kis zsineg, amelyet csak mi érzékelhetünk tisztán, a maga valójában. Egy mások számára talán láthatatlan KÖTELÉK, amely elszakíthatatlan és soha meg nem szűnő.

Láthatatlan, mégis érzékelhető Szeretet-kötelék…