Mit jelent nekem maga a kreativitás, mint fogalom?
Bevallom, sokáig nem is ismertük egymást. Azt sem tudtam, hogy a világon van. Régebben úgy képzeltem, hogy az egész valami misztikus és megfoghatatlan összesség, amely akkoriban főként a művészek sajátosan szépséges tevékenységét jelentette számomra. Olyan tevékenységet, amelyhez nem férhet hozzá bárki, akárki. Olyan különleges valami, amelyet csak a „beavatott” emberek ismernek, és csak ők „jogosultak” a használatára. Földi, halandó emberek csak élvezhetik e tevékenység gyümölcsét, ám nem rendelkezhetnek vele, nem birtokolhatják azt.
Ahogyan telt, múlt az idő, valamint az éveim száma, úgy kezdtem el másként látni mindezt. Már nem feltétlenül éreztem a „kiválasztott” emberek sajátságos tudományának. Valahogyan lehullott a szememről ez az általam elképzelt hamis lepel. Elkezdtem látni, hogy e tevékenységet igazából bámelyikőnk művelheti, akár igen magas színvonalon is. Mindenki számára jelenlévő, hozzáférhető dolog, csak rá kell találni, észre kell venni.
KREATIVITÁS… ismeretlen, mégis ismerős fogalom!
Ismerős gyermekkoromból, amikor egy kartonpapír-dobozból kisautót varázsoltam egy hosszú téli délutánon. Vagy ősszel, amikor a kukorica terméséből babát készítettem magamnak és azzal játszottam.
Ismerős, amikor nézem a saját gyermekemet, amint elmélyülten játszik néhány kisautóval, építőkockával és játékfigurával. Kívülről ugyan nem látszik semmi, ám Ő nagyon is látja, mi történik abban a pillanatban, látja a láthatatlan mögé képzelt, látható világot!
Ismerős a már felnőtt létemből is, hiszen megannyi nehéz helyzeten átsegített engem. Szorongató és aggodalmakkal teli évek átvészelésében, mondhatom „túlélésében” nyújtott baráti kezet. Talán, akkor még nem volt a saját szememmel látható és megfogható formája, ám mindig erőteljesen velem volt. Állandó készenlétben állt, és amikor szükségem volt rá önzetlenül támogatást nyújtott. Nem volt hangos, nem volt követelőző, nem akart magának mindenáron porondot és szerepet, ám finoman mégis mindig jelen volt az életemben.
Ma is segítő kezet nyújt az életben való boldogulásomban. Olyan nekem, mint egy bábaasszony, aki egy gyermek megszületésénél - jó esetben - jelen van. Sokat jelent nekem, sokat ad hozzám. Manapság már látható, érzékszerveimmel is követhető formája van mindennek, megtalálta magának az utat belőlem, kifelé…
Még csak most kezdek barátkozni ezzel a régi, ismerősen is ismeretlen „segítőmmel”. Szépen alakul a kettőnk közötti kapcsolat, egymást támogatjuk, amikor annak helye van. Finoman és lágyan terelget egy sok új felfedezéssel járó, de talán még magam által sem tisztán érzékelhető új minőségű Élet felé. Eszközt ad a kezembe, amivel mindezt megvalósíthatom. Eszköz, amellyel megmutathatom magam mindazok számára, akik érdemesnek tartanak arra, hogy megismerjenek. Eszköz, amellyel mélyen szunnyadó tehetségemet kibontakoztathatom. Eszköz, amivel nemcsak a sajátom, hanem mások életét is szebbé és színesebbé tehetem.
Barátkozunk… napról-napra egyre közelebb kerülünk egymáshoz.
Bízom benne, egy örök életre szóló barátságot köthetünk, és a közöttünk egyre erősebbé váló kötelék láthatóvá tételével másokat is segíteni tudunk önmagukhoz közelebb kerülni. Együtt, összefogva szeretnénk a világot és mások Életét szebbé tenni!
„Adj tüzedből lángot annak, aki kér.”
(Cicero)
Ha tetszett a bejegyzésem, kérlek juttasd el másokhoz is. Köszönöm!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.