Elmentél… nem tudtad már tovább folytatni a küzdelmet. Túl nagy volt a terhed, túl sok volt a szenvedés. Fiatal voltál. Fiatal és gyönyörű. Nem ismertem nálad kedvesebb és szerényebb teremtést.
Emlékszem, mindig mindenkihez volt egy jó szavad, a mosolyoddal simogattál bennünket. Ehhez nagyon értettél. A gyönyörű, összetéveszthetetlen mosolyod volt a „védjegyed”. Mindig vidám voltál, még akkor is, amikor belül fájt valami. Úgy tartottad, hogy ha az ember kifelé derűt és vidámságot sugároz, akkor az visszahat rá és belül is azzá válik. Igazad volt… valóban így van. Csak sokszor nem vagyunk ezt képesek meglátni…
Te láttad ezt. Te így éltél.
Amikor megkaptad a sokkoló hírt, akkor is büszkén viselted a Sorsod. Még akkor is bizakodva tekintettél a jövőbe, tervezgetted a holnapot, elképzelted milyen lesz, amikor végre meggyógyulsz, és újra élheted az életed. Végig bíztál abban, hogy vége lesz ennek a borzalomnak és újra egészséges leszel. Jól tetted… csak így tudtad elviselni az elviselhetetlen valóságot.
Reménykedtél, és közben mosolyogtál. Végig. Mindig. Még a legnehezebb, legkilátástalanabb helyzetben is megláttad a fényeket és a világosságot. Bíztál az Életben, bíztál Magadban. Hitted, hogy meg tudsz gyógyulni, hogy nem tud legyőzni ez a szörnyű kór.
Sokat szenvedtél, sokszor kerültél ez idő alatt a gödör legmélyére, ám mindig képes voltál onnét felállni, és folytatni azt, amit elkezdtél. Tetted a dolgod rendületlenül tovább. Közben talán féltél, talán voltak sötét gondolataid arról, hogy mi lesz, ha mégsem… mi történik, ha netán mégis magával ragad a halál. Mi lesz, ha búcsút kell intened az Életnek…
Megtörtént, valóság lett. Szinte sokkolt a hír, pedig tudtam, hogy beteg vagy. Jól tudtam, hogy küzdesz, hogy élni akarsz. Mégis… mégis, szinte lefagytam, amikor meghallottam, hogy elmentél… Nem tudtam megállítani a könnyeimet, rettenetesen fájt! Fáj, hogy elmentél, fáj, hogy nem leszel velünk többé!
Még most sem tudom elhinni. Még most is képtelen vagyok felfogni, hogy el kell búcsúznunk. Még ma sem vagyok képes megérteni, miért történt Veled mindez. Nem értem, és nem hiszem. Nem így kellene lennie… nem jól van ez így…
Tudom, el kell hinnem, el kell fogadnom, hogy így történt, hogy itt hagytál bennünket. Kavarognak az érzések: az üresség, a düh, a tehetetlenség, a fájdalom és a kétségbeesés, majd a belenyugvás váltják egymást. Száguldanak bennem, mint valami hullámvasút egy soha véget nem érő pályán, egy soha meg nem szűnő fájdalom-gombóccal a szívemben.
Búcsúzom most Tőled. Hiányzol, mindig hiányozni fogsz!
Tudom, már egy sokkal szebb helyen vagy. Egy olyan helyen, ahol Otthonra és Békességre találhatsz végre. Ott, ahol már vártak rád. Ott vagy, ahol derűs lényeddel beragyogod a körülötted lévők életét. Te vagy a sötét éjszakai égbolt legújabb fénylő pontja. Mostantól onnét mosolyogsz ránk.
Te vagy az örök mosoly őrzője. Vigyázz rá, és kérlek, oszd meg mindenkivel!
Emlékedet megőrzöm, ég veled te drága Mosoly-Lány!
________________________________________________Írta: Verebi IvettHa van kedved olvass tovább itt a blogon.Örülök, ha a Facebookon is csatlakozol hozzánk!Ha tetszett a bejegyzés, kérlek oszd meg másokkal is!Elbúcsúzom, de ott leszek,
Ahol a szél zúg, a nap nevet.
Elbúcsúzom, de itt marad,
Belőlem néhány pillanat.(Republic)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.