Meglátogattál. Örültél nekem és én Neked. Jó, hogy jöttél, hiányoztál már nagyon!
Már régóta nem találkoztunk, zajlott az élet, kicsit hangos is volt a világ, nem vettük észre a másikat. Elmentünk egymás mellett, egy ideig külön-külön éltük az életünket. A zajban nem figyeltem rád, nem hallottalak, nem is láttalak talán.
Eltűntél. Mintha már nem is akarnál velem találkozni soha többé. Úgy éreztem, elfelejtettél engem, hisz’ olyan régen nem jelentkeztél. Ott, ahol most Te vagy, nem tudlak Téged felkeresni, erre csak Te vagy képes! Rajtad múlik, Te döntöd el, mikor jössz ismét. Én megvárom. Türelmesen. Mert tudom, hogy egyszer úgyis eljössz hozzám…
Ma végre eljött a pillanat, újra megláthattuk egymást! Önfeledten játszottunk, élveztük a közös együttlétet, fürödtünk a boldogságban, amelyet egymásnak adományoztunk azokban a szent percekben. Azt hittük ez soha sem múlik majd el, azt gondoltuk immáron örökké így marad minden: MI együtt, újra, megint együtt! Gyönyörű volt a pillanat, gyönyörű volt minden, amit veled élhettem át. Csodálatosan szép perceket ajándékoztál nekem, és érzem, hogy én is adtam Neked valamit... TE magadat, és ÉN magamat adtam oda. Kölcsönösen odaadtuk, és elfogadtuk egymástól a Szeretetet!
Csak egy pillanat volt az egész, de még most is beleborzongok, ha rágondolok. Hihetetlen, időtlen találkozásban volt részem. Olyan együtt-létben, amelyben csak mi ketten voltunk egymásnak.
Szeretlek és te is szeretsz engem. Nincs ennél fontosabb és csodálatosabb érzés. Szeretni és szeretve lenni… Nem létezhetem nélküle. Nem tudok, és nem is akarok e legszentebb érzés nélkül élni!
Úgy szerettem volna, ha mindez örökké tart, ha nem kellene felébrednem és ismét együtt lehetnénk… De e csodás álmomat megtörte a hajnal… véget ért, még mielőtt egészen belemerülhettem volna...
Szomorú lettem, és roppant magányosnak éreztem magam. Eltűntél, elmentél, láthatatlanná váltál a számomra. Már csak halványan emlékszem arra, ami történt, szinte teljesen szertefoszlott minden. Mintha sosem lett volna, mintha meg sem történt volna ez az egész.
Nehezen, de felfogtam, hogy Te már nem itt, a mi világunkban élsz, hanem egy másik, számunkra egyelőre láthatatlan térben létezel tovább. A felismerés egyszerre felemelő és elkeserítő volt, szinte hidegzuhanyként ömlött rám. Sírni kezdtem, zokogtam utánad. Már nem voltam vidám, már nem voltam reménnyel teli ember.
Zaklatott lettem, Téged kerestelek mindenhol… nem akartam elhinni, hogy vége, és azt sem, hogy már nem vagy itt velem…
Álmomban láttalak Téged! Álmomban meglátogattál, egy rövid ideig újra együtt lehettünk. Tudom, Te így üzened, mennyit gondolsz rám odaátról. Tudom, Te így mutatod meg mennyire szeretsz még most is… Érzem, hogy vigyázod és óvod lépteimet, szíveden viseled a sorsomat.
Találkozzunk máskor is! Álmunkban kapaszkodjunk egymásba, legyünk újra EGYÜTT!
Én türelmesen és csendben várlak Téged, itt leszek és szeretettel beengedlek majd a világomba.
Ígérem, hogy ezek a találkozások mindkettőnk számára különlegesek lesznek. Kivételes, megismételhetetlen, egyedi alkalmak: kettőnk világa összeér, együvé válik és összekeveredve teremt egy semmi máshoz nem hasonlítható TERET. Olyat, ami csakis a MIÉNK! Azt a teret, amelyben ismét együtt lehetünk, és ha ugyan rövid időre is, de egymást úgy szerethetjük, ahogyan nekünk jó, ahogyan azt csak mi tudjuk odaadni egymásnak.
Gyere, várlak! Álmomban is együtt leszünk!
„Éjszaka megszínesedik minden. Semmi sem nehéz, azt hisszük, mindent legyőzhetünk, és az elérhetetlent pótolják az álmok.”
(Erich Maria Remarque)
Verebi Ivett
/Amennyiben tetszett Neked a bejegyzésem, kérlek juttasd el másokhoz is! Köszönöm!/
