A minap az egyik kedvenc énekesnőm fotója került elém, aki nagyon fiatalon, 27 évesen távozott közülünk. Emlékszem, annak idején halálának híre teljesen mellbevágott. Nem értettem miért és hogyan történhetett meg mindez. Nem értettem, hogy egyik pillanatról a másikra miként és miért találja magát egy rendkívül tehetséges fiatal ember a másik világban. Azt sem voltam képes megérteni, hogy miért nem vette észre a környezete, hogy valami nagy baj készülődik...
Tény, borzasztóan önpusztító életet élt, a tudatmódosító szerek mindennapi vendégek voltak nála, amely mellé még depresszióval és alkohol-problémával is küzdött. Évek óta... hosszú évek óta. Fiatal kora ellenére.
Számtalan, függőségei felszámolására tett kísérlete kudarcba fulladt. Talán, nem is akart belőlük kigyógyulni, talán, ezekbe menekült az elviselhetetlen léte elől. Talán, nem bírta elviselni a nyomást, és az életét úgy, ahogyan volt. Nem tudott belőle kiszállni...
Ahogyan nézegettem a fotóját felötlött bennem egy-két - mostanában igencsak sokat foglalkoztató - gondolat. Ezek kivétel nélkül az elmúlással és a halállal kapcsolatosak. Valószínűleg az elmúlt napok nehéz légköre is felerősítette bennem ezeket az érzéseket. Nem tudom... azt viszont tudom, hogy régóta foglalkoztat ez a téma, egészen apró gyerekkorom óta, amely valahogyan mindig az életemhez tartozott, annak minden velejárójával együtt, aminek eredményeképpen teljesen természetesen kezeltem ezt a témát. A TÉMÁT. Még kimondani is nehéz: a HALÁLT. Pedig muszáj tudatosítani magunkban, mert előbb-utóbb mindannyian meghalunk. Ezt nem lehet megúszni... Nem tudjuk korábban ér-e bennünket, vagy öregkorunkban, betegen, netán egészségesen távozunk-e majd e földi létből csendesen elszenderedve vagy kínok közepette. Teljesen láthatatlan, megfoghatatlan az egész, éppen ezért nehezen is fogadjuk magunkba az ezzel járó sokszor nagyon fájdalmas, és szomorú érzéseket, élményeket.
Anyai nagymamám révén már kicsi gyerekként megtapasztalhattam, milyen az, amikor egy társunk, egy ismerős vagy netán egy közeli hozzátartozónk eltávozik. Nagymamám megmutatta és megtanította nekem, hogy az elmúlás, a halál az élet természetes része, nem szabad megtagadni, meg kell adni neki a megfelelő tiszteletet, meg kell tenni a halott körüli búcsúztatási rítusokat, azért hogy a lelke könnyebben távozhasson erről a földi síkról.
Nem emlékszem, hogy féltem volna azoktól a halott emberektől, akiket láttam. Pedig sokukat láttam: fiatalt, öreget, és sajnos, egészen apró gyermeket is. A félelmet egyáltalán nem ismertem, amelyhez hozzásegített az is, hogy láthattam milyen tisztelettel bánnak akkoriban egy már nem élő emberrel.
Amit viszont nem értettem és nehezen tudtam elfogadni már akkor is, az a gyerekek és a fiatalok halála. A mai napig összefutnak a szememben a könnyek, ha gyermekek, vagy fiatal emberek haláláról hallok. A tudatom, az elmém egyszerűen nem képes befogadni, hogyan lehetséges mindez. Ellenállok a gondolatnak is. Nem értem, miért kell nekik ilyen gyorsan elhagyniuk ezt az általunk ismert dimenziót. Miért?
Nagy gondolkodásomban nem jutottam semmire... illetve kizárólag egyetlen dologra, mégpedig arra, hogy mindezzel nem tudunk szembe menni, nem tudunk ellene harcolni, nem tudjuk megváltoztatni a dolgok kimenetelét, mindez egy rajtunk, embereken túlmutató rendszer része és eredménye. Értelmetlen minden megértésre tett kísérlet, mert ezt az emberi elme képtelen felfogni és feldolgozni. Annyit tehetünk, hogy elfogadjuk azt, hogy valamiért így kellett lennie. Ez talán a legnehezebb cselekedetek egyike, a legnagyobb nehézségek árán megvalósítható, egy, a tudat átformálására tett kísérlet.
Egy valami azonban megnyugtat. Érzem, hogy van ott fenn, a felhők fölött VALAMI, egy MÁSIK VILÁG, ahol ezek a fiatal gyermekek és emberek újra boldogan élhetnek.
Érzem, nekik ott fönn különleges feladatot szántak az Égiek!
Érzem, hogy rövid földi életüknek a halállal ugyan vége lett, ám abban a bizonyos másik világban kivételes szerepet töltenek be ismét, boldoggá téve a körülöttük élők égi életét, hogy aztán egy új testben, egy másik formában ismét eljöhessenek közénk.
Így mutatják meg nekünk, hogy kizárólag a test válik a halál árnyékában semmivé, a lélek viszont sohasem, mert az örök és megsemmisíthetetlen!
