Van ilyen. Időnként előfordul mindannyiunk életében. Nem kerülhetjük el, rendszeresen szembetalálhatjuk magunkat egy-egy hasonló helyzettel. Habitusunktól, érettségünktől függ, mit kezdünk vele: bátran beleállunk az adott szituációba, vagy elfutunk előle, esetleg valaki másra hárítjuk a döntés felelősségét.
Egyetlen dolog biztos: a döntést meg kell hozni! Aztán, hogy ezt milyen módon sikerül majd kiviteleznünk, mennyire okoz mindez megterhelést, úgy gondolom egyéni sajátosság függvénye is.
Számomra az utolsó két lehetőség nem a lehetséges, az adott pillanatban leghelyesebb cselekvést jelenti! Ám nem csak hasonló körülmények esetén, hanem úgy egyáltalán nem. Számomra nem elfogadható, ha egy – érzelmileg, vagy egyéb más miatt – terhes és nyomasztó döntést, vagy válaszadást úgy rendezi le az illető, hogy elmenekül, nem felvállalva ezzel a felelősséget és nyitva hagyva a kérdést, vagy ugyan benne marad a helyzetben, ám valaki másra tolja át a döntéssel járó felelősségvállalást.
Felnőtt emberként létezve a világban úgy gondolom az egyetlen járható út, ha mi magunk vesszük kezünkbe az életünket. Dönteni kell, nap mint nap. Sokszor több, nagyobb horderejű dologról is egyidőben. Rajtunk áll mit kezdünk ezzel egyáltalán, a saját magunk lelkiismerete alapján fogjuk megoldani ezt a feladatot.
Részemről a felelősség teljes felvállalása az egyedüli járható út! Bármennyire nehéz, bármennyire göröngyös is, akkor is vállalnom kell az ezzel járó nehézségeket, az olykor mázsás terheket és súlyokat. Ha elfutnék, az nem én lennék… Ha másvalakire hagynám a kérdés további sorsának rendezését, az sem illeszkedne a személyiségemhez. Közös vonásuk, hogy mindkettőben szenvednék, mivel eltűnne a lényemet finoman körbeölelő szabadságom, hogy magam irányítom az életem. Átengedném valaki másnak a kormányzást egy olyan helyzetben, amely kizárólag az én aktív cselekedeteimet igényli, senki másét.
A napokban meg kellett hoznom egy egész további életemet meghatározó nehéz döntést. Választanom kellett két gyönyörű „gyermek” között, melyikőjüket hívom az életembe, kivel kívánom az elkövetkezendő időszakomat megélni.
Hoztam egy döntést. A pillanat töredékrésze alatt kellett kialakítanom az ezzel kapcsolatos álláspontomat. Kérdezheted, helyes volt-e? Jól döntöttem-e? Őszinte leszek, nincsenek válaszaim, nem látom előre a választásom hatásait. Ha lett volna egy mindent tudó gömböm, biztosan belenéztem volna, mielőtt egy ilyen horderejű döntést meghozok, de sajnos nincs ilyenem, így csak saját magam lelkére és szívére vagyok kénytelen támaszkodni.
Megkérdeztem a lelkem mit szeretne… súgott nekem valamit és én afelé indultam. Egy régóta dédelgetett „szellemi gyermek” életre hívásához nyújtott a maga módján segítő kezet. Hálás vagyok érte, köszönöm ezt neki. Finom, támogató jelenléte átsegített a pillanatnyi krízisen és nehéz időszakon.
A másik „gyermekemet” megsirattam, elbúcsúztam tőle egy időre, és kértem tőle, fogadja el, amiért most nem Őt választottam. Amikor annak lesz az ideje, újra találkozni fogunk, újra visszatérünk majd egymáshoz. Addig pedig köszönök neki mindent, a csendes jelenlétét, a türelmét és az önfeláldozását. Ígérem, életem minden további pillanatában velem lesz, szívemben őrzöm majd finom kis lényét.
Szellemi gyermekemet most életre hívom, kérem, lépjen be az életembe, boldoggá téve engem és a hozzám forduló, segítséget kérő társaimat is! Kérem Őt, támogasson és fogja a kezem. Simogasson esetleges kétségeim közepette, bátorítson, hogy végre élhessem a saját, valódi életemet! Megköszönve értékes segítségét együtt hozunk létre a jövőben egy szebb és jobb világot! Egy olyan világot, amelyet évtizedek óta a szívemben nevelgetek…
Ha tetszett a bejegyzés, kérlek oszd meg másokkal is!
