Egy érzés voltál eleinte. Egy kósza kis gondolat, amelyet sokáig próbáltam nem észrevenni. Finoman, lágyan léptél az életembe. Szinte észre sem vettem, amikor megérkeztél, annyira csendesen lépdeltél felém. Csendes voltál és halk szavú. Lágy és szerény. Kedves és alázatos. Egy ajándék, egy Istentől kapott adomány!
Kicsi lényed, lelked fénye beragyogta a szívemet. Láttam, amint belülről meggyújtod a bennem lévő tüzet. Lobogjon, égjen, adjon meleget!
Melegségre vágytál, az én melegségemre. Arra, amit csak én adhattam oda neked. Én, az édesanyád. Neked, a gyermekemnek.
Lassan észrevettem mindezt, és végre megláttam, hogy mennyire szeretnél engem. Vágysz az ölelésemre, vágyakozol a gondoskodásomra. Szeretnéd, ha óvnálak, ha védelmeznélek téged. Szeretni akartál és nem vártál cserébe semmit.
Apró kis fénysugár voltál. Nagyon halványan, mégis erőteljesen világítottál. Megláttam a lámpásodat, láttam, amint közeledsz felém. A fényed egyre erősebb lett, már tisztán láttalak téged. Örültem neked. Vártam rád. Elmondhatatlan boldogság járta át a testem, a lelkem. Éreztelek magamban, éreztelek a szívemben.
Örömömet nem tudtam palástolni, azt szerettem volna, hogy mindenki tudja meg, hogy egy kicsiny életet hordok a szívem alatt. A te életed az enyémmel összekapcsolódva, összekapaszkodva vártuk a csodát. Reméltük a varázslatot, bizakodtunk az életben, abban, hogy kettőnk szíve együtt fog ezután dobogni, abban, hogy fényességed egyre erősebben fogja beragyogni a mi közös életünket. Hittünk és reméltünk, bíztunk és bizakodtunk.
Aztán egyszer csak kihunyt a fényed… nem ragyogott már tovább.
Éreztem, ahogyan megszűnt csillogni és világítani. Nem éreztem a meleget, eltűnt az éltető napfény. Elmentél és üres lett minden. Döntöttél. Visszafordultál. Nem vállaltad, nem láttad vállalhatónak azt, ami előtted állt.
Ragaszkodtál hozzám és én hozzád. Nem tudtuk egymást elengedni, nem akartunk egymástól elszakadni. Annyira szerettük egymást, hogy képtelenek voltunk elereszteni a másikat.
Kértelek téged, menj, ha menned kell. Az édes „teher” hirtelen valódi, nehéz és szívfájdító súllyá alakult át bennem. Összekapcsolódtam a lelkeddel és megszólítottam őt. Megkértem, engedje el a lelkemet, engedje szabadon, ne kapaszkodjon belé többé. Eresszen a halálos szorításból…
Megértetted. Megtetted. A magad módján, úgy, ahogyan tudtál szót fogadtál nekem és szabadon engedtél. Elengedted a lelkemet, és én a tiédet.
Fájdalmas, gyötrelmes búcsúzás volt… Meg kellett tennünk, így kívánta az élet. Magunkért, kettőnkért és a mi közös jövőnkért.
Útjaink elváltak. Te visszatértél oda, ahonnét nemrégen elindultál, és én itt maradtam lenn, a Földön. Nélküled, ám a szívemben örökké veled.
Ajándék voltál, életem csodálatos ajándéka! Tanító és tanítvány, szív és lélek egyszerre.
Egy soha meg nem született kisbaba testébe bújt csodaszép angyalka! Az én kicsi gyermekem, akit immáron a szívemben nevelgetek tovább.
Jó, hogy jöttél, jó, hogy velem voltál.
Jó, hogy tanítottál, jó, hogy taníthattalak.
Jó, hogy az életem része voltál, és én a tiéd lehettem.
Jó, hogy szeretsz, és én viszont szerethetlek!
Jó, hogy te vagy a gyermekem, és én lehetek a te édesanyád!
~ Verebi Ivett ~
