Kerestem az útjelzőket, látni szerettem volna merre, hogyan tovább. Lépdelni valamerre, amely csak az enyém, amely csak hozzám tartozik. Kutattam, de nem leltem. Kétségbe estem. Pánik lett úrrá rajtam. Egy pillanatra nem láttam a holnapot, és nem láttam a jelent sem. Nem érzékeltem a külvilágot, nem érzékeltem saját magamat sem…
Kértem. Kértem az Istentől jeleket. Útmutatókat, amelyek segítenek visszatalálni arra a pályára, amelyről letértem. Szerettem volna, ha megmutatja mit tudok tenni, merre tudok tovább haladni, hogy beteljesíthessem földi küldetésemet. Azt a küldetést, amit csak én tudok, amit csak nekem rendeltek az égiek.
Egészen elsötétedett minden. Jótékony homály borított el mindent. Nem láttam, nem érzékeltem semmit. Egy légüres térben találtam magam, ahol nem tudtam mi vár rám.
Hirtelen azonban világos lett, és szememmel felfogtam az egyre közelebb kerülő fényeket. Lassan, óvatosan lépkedtem. Nem tudtam mire számítsak, nem láttam mi történhet velem. Nem érzékeltem a valóságot, teljesen álomszerű volt az egész.
Egyszercsak kedvesen megfogták a kezemet, kértek, lépjek be abba a terembe, ahol én még azelőtt sosem jártam. Féltem, szorongtam. Erősen éreztem a fojtogató pánik sötét jelenlétét: mi lesz ott, mit találok majd ott? Legszívesebben elfutottam volna, elszaladtam volna jó messzire, hogy ne kelljen félelemmel teli érzéseimmel szembe nézni.
Kíváncsiságom azonban erősebb volt. Valami hajtott előre, valami lökött befelé ebbe az elképzelhetetlenül világos terembe.
Beléptem. Fényes és világos volt minden. Tiszta, fehér színű volt az egész helyiség. Láttam rengeteg fekhelyet, rajta szenvedő emberekkel. Sokan voltak, nagyon sokan… Szenvedtek, fájdalmukban talán már a halált hívták…
Láttam valamennyiüket, érzékeltem a jelenlétüket, ám én csak egyetlen emberre voltam kíváncsi. Neki akartam félve, sőt, rettegve, de bármi áron segíteni!
Ott volt Ő, az Édesanyám! Fiatalon, csodaszépen, úgy, ahogyan talán még sosem láttam korábban. Teste meggyötörten görnyedt össze a fájdalmas fuldoklásban. Levegőért kapkodott, az életéért küzdött…
Közelebb léptem. Már nem féltem. Már nem rettegtem. Felismertem Őt, és Ő is felismert engem. Csodálatosan szép pillanat volt! Egymásra néztünk és megláttuk egymás szemében önmagunkat. Várt már rám, szerette volna, hogy jöjjek. Nem akarta, hogy így lássam őt, így betegen, így szenvedve, mégis várt rám, azt kívánta „bárcsak itt lenne a gyermekem”!
Szemében a rémületet láttam. Tekintete riadt volt és homályos. Talán félt valamitől. Talán az élettől, talán a haláltól, talán a különleges találkozásunktól. Egyetlen másodpercig még érzékeltem rémülettel teli pillantását, amely aztán hirtelen és váratlanul egészen másmilyenné változott át. Tele lett élettel, tele lett reménységgel! Újra visszatért az életbe, szenvedéseit egy pillanatra elfelejthette. Megnyugodott, testét már nem kínozta a szörnyű betegség.
Rám nézett. Tiszta, kék szeme mindent elárult. Hamarjában megértettem mindent. Megértettem a jeleket, amelyeket kértem, és megkaptam. Megértem arra, hogy befogadjam mindennek az üzenetét.
Édesanyám fiatalkori, bájos arcán ülő csodakék szemeiben ott volt az ÜZENET: „Adj reményt az embereknek! Segítsd őket, fogd a kezüket, egészen addig, amíg kérik! Legyél velük, adj nekik támaszt! Add oda a szíved összes szeretetét, hogy meg tudjanak pihenni, békére lelhessenek végre!”
Váratlanul kinyitottam a szemem. Eltűnt a kép, eltűnt az Édesanyám. A különös találkozás érzései azonban itt maradtak velem.
Felfogtam, ez egy álom volt csupán. Egy álomkép, amelynek üzenete van számomra. Egy reménységgel teli éjjeli kép, amelyet csak nekem küldtek, amely csak hozzám szólt!
Édesanyám volt a közvetítő és a hírvivő, aki átadta számomra a Jóisten gondolatait és szavait.
Tisztán érzem gondoskodó szándékát, érzékelem azt a mérhetetlen szeretet, amelyet tőle és általa kapok. Védelmezni, óvni és üzenni próbál. Üzeni, hogy az utamat már megleltem, csak rá kell lépnem két lábbal, egyszerre, teljes valómmal kell akarnom azt.
„Adj reményt az embereknek!” Milyen nemes feladat… felemelő, a legtisztább szeretettel teli értékes megbízatás. Elkötelezettség a támasznyújtásra, a vigaszra, a felemelkedésre. Felbecsülhetetlen értékekkel teli alázatos cselekedet!
Magamba fogadom az üzenet valódi jelentését, és ezzel a képpel indulok tovább, haladok a számomra megírt úton. Segítek azoknak, akiknek támaszra van szükségük. Fogom a kezét annak, aki ezt kéri. Reményt adok a reménytelenségben…
Verebi Ivett
(Ha tetszett a bejegyzés, kérlek, oszd meg másokkal is!)
