Egy ideje már érlelődik bennem a elhatározás, hogy összeszedjem azokat a „tüneteket”, jeleket, illetve a sokszor félreértett, vagy esetenként elbagatellizált jellemzőket, amelyek a feldolgozatlan veszteség és gyász jellegzetességei.
A saját példámon tudom talán a legjobban megmutatni neked, hogy melyek azok az érzések, hangulatok, és gondolatok, amelyek arra utalhatnak nálad is, hogy nem tudtad még teljes egészében feldolgozni, átalakítani a veszteségeddel kapcsolatos szomorú élményeidet.
Emlékszem, amikor megkaptam azt a bizonyos telefonhívást édesapámtól, akkor csak hangosan ordítani voltam képes egy óriási „NEEEM!”-et… Elöntött a tehetetlenség nyomorúságos érzése, és megözönlöttek az elmúlt hónapok szívet, lelket kíméletlenül mardosó eseményei. Mennyit küzdöttünk, mennyit reménykedtünk, mindhiába. Vége, elmúlt, nincs többé.
Felfogtam, hogy édesanyám elment. Az eszemmel tudtam, hogy nincs többé, ám mégis akkor, abban a pillanatban szinte nem éreztem semmit. Üres volt minden, nem láttam magam előtt semmit és senkit. Szinte robot módjára tettem a dolgomat. A napok peregtek egymás után, egészen a végső búcsú napjáig. Mert addig dolgom volt, addig tennem kellett, ami a búcsú-szertartással együtt jár: intézni, megbeszélni, leszervezni.
Aztán a temetés után lassan összedőlt a világom… szinte teljesen sötét lett a szemem, és a szívem előtti világ. Begubóztam, nem érintkeztem senkivel, gépiesen, automatikusan tettem mind otthon, mind a munkahelyemen a dolgomat. Igyekeztem jól ellátni a feladataimat, de mindez hatalmas erőfeszítéssel járt számomra. Sokszor voltam fáradt, kedvetlen, igazából nem érdekelt semmi. Még a saját családom sem… el voltam veszve a saját fájdalmamban.
Telt-múlt az idő és a fájdalom úgy, ahogyan enyhülni kezdett. Hosszú, hosszú hónapok, álmatlan, vagy éppen álomba sírt éjszakák teltek el közben. Már azt hittem minden úgy marad, éreztem, hogy valahol konzerválódott a veszteségélményem. Nem tudtam tovább lépni mély gyászomban, egy ponton ott ragadtam én is, édesanyámmal együtt meghalt egy részem…
Sok-sok gyászolóval beszélgettem, meghallgattam őket. Az övék, valamint a saját történetemből tapasztalva azt kell mondjam, hogy mindannyiunk története és gyásza egyedi, szinte nincs két egyforma, azonosan lezajló veszteséggel való munka. Egy azonban közös bennük: ha egy ponton túl nem tudunk átlendülni, nem vagyunk képesek átformálni az érzéseinket, azokat átalakítani a megváltozott életünknek megfelelően, akkor jó eséllyel beleragadunk a gyászfolyamatunk egy állomásába.
- FOLYTON ELHUNYT SZERETTEDRŐL BESZÉLSZ, gondolataid csak körülötte forognak. Szinte semmi másra nem tudsz koncentrálni, csak a veszteségedre, ez tölti ki napjaid nagy részét még a szomorú eset után hónapokkal, netán évekkel is (ilyet is láttam már sajnos, nem is egyet).
- Az előzővel ellentétben ellenkezőleg: szinte SOHASEM, vagy EGYÁLTALÁN NEM BESZÉLSZ sem a fájdalmadról, sem a téged ért veszteségről, sem arról, hogy ez benned milyen érzéseket hagyott. Elzárkózol még az ezzel kapcsolatos beszélgetés, megnyílás gondolatától is, úgy gondolod, erről tilos beszélni, hallgatni kell róla. Tévesen azt gondolod, hogy az idő majd mindent megold.... Nos, az az igazság, hogy önmagában az idő semmit nem fog megoldani, maximum szelídíteni képes a fájdalom erején, azonban ami egyedül tartósan megoldást jelenthet a téged ért fájdalomra az az, hogy foglalkozol vele, időt és teret adsz a vesztségedbe való belemerülésnek, az azzal kapcsolatos kegyetlenül mardosó érzések minél mélyebb átélésének, megélésének.
- Ha az elhunytról, vagy a veszteséged tárgyáról (ilyen például a munkahelyed elvesztése, vagy a kapcsolatod megromlása) kizárólag CSAK NEGATÍV vagy POZITÍV JELZŐKKEL TUDSZ KOMMUNIKÁLNI. Tudod, azt mondják, az éremnek is két oldala van, egyik a másik nélkül nem életképes, nem életszerű. Így van ez a saját veszteségedre adott reakcióiddal is. Ha csak mindig a jó tulajdonságait emlegeted fel annak, aki téged elhagyott, akkor tudhatod, hogy nem látod az érem másik oldalát, vagyis teljesen egyoldalúan szemléled a vele való kapcsolatot, tudomást nem véve a dolgok, a kapcsolatod, vagy az elhunyttal kapcsolatos negatív érzéseidről, amelyekről - bármilyen furcsán is hangzik - beszélni kell.
- Gyakran a haláleset, vagy a veszteséggel járó esemény után hónapokkal rajta kapod magadat, hogy azon járnak a gondolataid körbe-körbe, MIT TEHETTÉL VOLNA érte, mit kellett volna még megtenned, hogy a történet ne úgy alakuljon ahogyan bekövetkezett. Keresed magadban a hibát, keresed hol rontottad el, mit kellett volna másképpen cselekedned. Mardos a bűntudat és a fájó hiányérzet, az, amely immáron belőled jön, belőled táplálkozik. Netán ostorozod is magad a történtek miatt, szégyenérzeted van, esetleg emiatt az újra meglelhető boldogság lehetőségét is száműzted az életedből.
Kérlek, gondolkodj el azon, rád mennyire igaz a fentiek valamelyike! Lásd meg, ha beleragadtál a gyászfolyamat valamely szakaszába, vedd észre, ha segítségre van szükséged. Ne félj kapaszkodót találni, légy nyitott az új megoldásokra is! Kérj támogatást, fogadd el a feléd nyújtott kezeket!
Ha pedig ismersz olyat, akinek szintén külső támogatásra volna szüksége, ne habozz biztosítani őt pártfogásodról, hívd fel figyelmét a segítségre.
Egyet kérlek, ne feledj: NEM VAGY EGYEDÜL, VAN SEGÍTSÉG, csak kérned kell azt!
Ha úgy érzed, egyedül már nem tudsz megbirkózni a fájdalmaddal én itt vagyok, és segítek neked, ha szeretnéd. Megértelek, együttérzek veled, és védelmet adok. Együtt át tudjuk alakítani a fájdalmaidat, azért, hogy végre újra élhesd a valódi életedet!
Kérlek, keress meg, ha segítségre van szükséged!
Türelemmel és bölcs elfogadással teli napokat kívánok neked!
Verebi Ivettéletminőség-koordinátor,Bach-virágterápia tanácsadó__________________________________________________________________________________Egyéni vagy Bach-virágterápiás tanácsadásra ITT tudsz jelentkezni!Ha van kedved, látogass el a Facebook oldalra, vagy böngéssz tovább itt a blogon.Tetszett a bejegyzés? Kérlek, oszd meg másokkal is!
