Ó, hányszor volt már ilyen. Vagy hasonló. Vagy ugyanilyen. Nem is tudod igaz, nem számolod már régóta. Annyit bizonyosan érzel, hogy nem egyszer és nem is kétszer fordult elő. Mondjuk úgy, hogy találkoztál már ezzel az „érzelmi hullámvasút-szindrómával” jó párszor te is. Hol ezért, hol meg azért „találtátok meg” egymást. Hol Ő keresett, hol te Őt. Olyan ez, mint a se veled - se nélküled kapcsolatok sok-sok házasságban. Nem lehet nélküle élni, de vele sem!
Amikor lenn vagy a gödör alján – vagy legalábbis úgy érzed – akkor sokszor csak felfelé pislogsz, hátha meglát, hátha észrevesz valaki. Folyton azt kérdezed magadtól, hogy miért nem jár erre senki, miért nem veszi észre senki ember fia, hogy mennyire szenvedős az életed? Hát senkit nem érdekel mennyire mélypont az, ahol tanyázol? Prüszkölsz, zsörtölődsz. Nem törődsz azzal, hogy mindezzel mennyi mindenkinek árthatsz, hány ember napját teheted tönkre, legfőképpen a magadét… Nem foglalkozol azzal sem, hogy mit gondolnak rólad mások, hogyan látnak téged. El vagy foglalva tehetetlen önmagaddal és az állapotoddal, amely véleményed szerint biztosan a legeslegrosszabb a földkerekségen, hiszen senki másnak nem lehet hozzád hasonlóan rossz sorsa.
Sajnálod és sajnáltatod magadat. Elvárod, hogy mások is lássák mennyire szenvedsz. Megsértődsz, ha mégsem látják és valamiért nem keresik a társaságodat. Pillanatnyilag azzal sem törődsz mekkora szakadékba helyezed saját magadat, mindez teljesen lényegtelen. Egyetlen dolog mozgat, a SZENVEDÉS!
Kérdezem tőled: szenvedni jó? Szereted? Miért vagy vele oly’ jó barátságban? Miért nem választasz kellemesebb útitársakat magad mellé? Igazakat, őszintéket, olyanokat, akik felvállalják még akkor is magukat, ha tudják azzal nem lesznek népszerű tagjai a szűkebb vagy tágabban értelmezett környezetüknek! Akikkel jó érzés együtt lenni, akiknek a társaságában megnyugodhat háborgó lelked.
Mondd, miért nem teszed meg? Miért nem keresed azokat, akik segítő kezet nyújhatnának neked, akik őszintén és tiszta szívből, elvárásoktól mentesen úgy szeretnek téged, ahogyan vagy? Miért próbálsz megfelelni mások elvárásának, miközben a saját igényeidet mind hátrébb sorolod? Hol vagy ebben a sorban TE MAGAD?
Most lenn vagy, igen. Egy ideig még talán ott is leszel, ám egy bizonyos idő után unni fogod ott lenn magadat. Nem lesz szórakoztató önmagad morcos másával tölteni napi negyvennyolc órát. Gondolj csak bele! Szeretnél akár egyetlen percet is ezzel a megkeseredett, az életét egy nagy sötét foltnak tekintő emberkével élni, vagy inkább keresnél egy kicsit szórakoztatóbb figurát, aki ki mer lépni a napfényre, akár szemüveg nélkül is? Nos, melyiket választod?
Keresd meg mi az az utolsó pont, ami alá már nem érdemes menned. Találd meg magadban az erőd utolsó morzsáit ahhoz, hogy hajadnál fogva önmagadat rángasd ki ennek a sötét veremnek a legaljáról! Érdemes, hidd el! Nem jó egyedül ücsörögni egy nyirkos, az éltető napfény által sosem látogatott helyen. Szorítsd össze a fogadat és menj előre, akkor is, amikor kilátástalannak tűnik a helyzeted! Most így érzed? Akkor itt az ideje felfelé indulni… menj a saját napfényed után, találd meg magadban. Keress hozzá útitársakat, meglátod akadnak majd bőven. Ha meg nem találod őket, akkor átmenetileg légy önmagad vezetője és vezetettje!
Csodaszép felfelé lépegetést kívánok!
Ne kapj hisztériás rohamot, ha életed hajója néha megbillen egy markánsabb hullámtörésen. Már százszor megijedtél, hogy elsüllyed, és még mindig a nagy vízen hajózol.
Popper Péter
