WomanLife ● Blog

Aggódva figyelem, ahogyan csöppnyi gyerektestét rázza a láz. Minden erejével küzd a hirtelen támadt betegség ellen. Bágyadt kis szemeivel rám néz, átkarolja a nyakam, azt várja tőlem melengessem meg fázós kis testét. Betakarom, magamhoz ölelem. Lassan szűnik a remegés, megnyugszik. Biztonságban van, tudja és érzi.

Emlékszem, amikor gyerekként beteg voltam Anyukám azt mondta, hogy ha lehetne átvállalná a fájdalmamat, átvenné tőlem a betegségeim nagy részét. Ha tehette volna, ha lett volna rá módja, biztosan meg is tette volna. Egyszer azt is mondta, ha a fél karját kéne odaadnia az egészségemért, akkor ő azt is odaadná. A másikat csak azért nem, hogy legyen mivel ölelgetnie, simogatnia és gondoskodnia rólam… Milyen szép gondolatok, már akkor is tetszettek. Ugyan nem értettem, miért kérné tőle bárki is a fél karját, meg azt sem, hogy miért kellene neki szenvednie az én betegségem miatt, ám ennek ellenére mégis különös hangulatúnak találtam e mondatokat. Még akkor is, ha kissé furának hatott vagy inkább elképzelhetetlennek.

Gyermeki elmém képeket gyártott Édesanyám „áldozatvállalásához”. Éreztem, mindez valami furcsa szeretet-gondolat tőle. Éreztem azt is, hogy ilyet csak az mond, aki annyira szereti a másikat, hogy mindezt tényleg megtenné, és aki minden szavát komolyan is gondolja. Éreztem, hogy ez több lehet a kicsi gyerekfejemben létező, fantázia-képek száguldozásánál. Próbáltam megfejteni, de nem igazán sikerült.

Hosszú évekig nem értettem az Édesanyám szavai mögött rejlő lényeget. Egészen addig, amíg én is anyukája lettem egy kis emberkének, a kisfiamnak! Akkor egy csapásra megértettem mindent: Édesanyám aggodalmát, féltéseit, az összes gyötrelmét és kétségét. Ugyanazokat éltem, élem át én is minden egyes alkalommal, amikor beteg lesz. Féltem, aggódom érte csendesen. Közben meg teszem a dolgom, mint akármelyik másik édesanya a világon. És mindeközben ugyanúgy átvállalnám tőle a betegség minden nyűgjét és terhét, mint annak idején az én Anyukám, és ha bárki kérné ugyanúgy odaadnám én is a fél karomat érte, csak legyen újra a régi, cserfes, egészséges kisember.

Már értem milyen az, amikor remegve szeretek valakit, már érzem mi és ki a legfontosabb dolog az életemben. Már tudom, kiért, kikért adnám oda magamat… értük, érte, a családomért. Azért, mert mindenkinél jobban szeretem őket! Mindennél és mindenkinél. A gyermekemet még saját magamnál is jobban. Őt, aki belőlem és általam van, Ő, aki a legértékesebb az életemben.

Érted odaadnám még az elképzelhetetlent is…. Gyógyulj meg Kisfiam!