Időnként elidőzöm az egyik amerikai közösségi oldalon, ahol sok-sok emberi sorsot lehet megismerni. Olvasgatom a hihetetlenebbnél hihetetlenebb, vagy éppen teljesen hétköznapi, ám egyszerűen és plasztikusan megjelenített emberi mondanivalókat. A minap épp egy ilyen hasonlót olvastam. Egy fiatal lány mesélt arról, hogy miként kellett megtanulnia a nyílt és őszinte kommunikációt miután meghalt az édesapja. Újra kellett tanulnia édesanyjával BESZÉLGETNI, és újra kellett tanulnia azt is, hogyan fejezze ki bánatát, esetleges rossz kedvét, hogyan NE REJTSE EL a világ és önmaga elől a valódi érzéseit.
Nagyon tanulságos volt e néhány sor. Rengeteg gondolat felötlött bennem miközben olvastam e pár szavas írást. Például az, hogy miként hazudunk olykor saját magunknak is valós hogylétünk felől, csupán azért, mert meg akarjuk védeni önmagunkat a további fájdalmaktól, azoktól, amelyekről úgy gondoljuk már nem lennénk képesek elviselni. Ha megkérdezik tőlünk „hogy vagy?” kapásból rávágjuk, hogy „jól!”, anélkül, hogy utána gondolnánk annak, van-e mindennek bármilyen valóságtartalma. A kérdésre feleltünk, talán nem nyaggat tovább minket a kérdező. És igen, legtöbbször nem is jön további kérdés. Mert elhiszi a másik fél, mert el akarja hinni, mert talán így „kényelmesebb” számára. Nem kell lelki-életet élni, nem kell kutakodni a másik lelkében, nem kell segíteni.Felületes kérdésekre adott igaztalan válaszok… Elszomorító…
Ezzel kapcsolatban feltettem néhány kérdést magamnak:- Vajon miért zárkózunk el az igazi válaszoktól?
- Vajon miért nem vagyunk képesek vállalni önmagunkat úgy, ahogyan vagyunk, mindenféle máz és egyéb kencefice nélkül?
- Vajon miért nem tudjuk megmutatni, ha valami fáj ott legbelül?
Az ÖRÖMÖT megmutatjuk, szívesen megosztjuk másokkal. Büszkék vagyunk rá, azt szeretnénk, ha a környezetünk is tudna róla mekkora boldogság ért bennünket. Mindenkinek el szeretnénk újságolni a nagy hírt, hogy mennyire jól érezzük magunkat, mennyire szuper dolog történt velünk. Ez természetes, hiszen – úgy vélem – alapvetően örömre és vidámságra vagyunk „programozva”, ezért szívesebben nyílunk meg úgy igazán, amikor jól vagyunk. Ki-ki vérmérséklete szerint ad formát örömködésének: ki finoman, szinte alig észrevehetően, ki meg túlcsordult érzelmeket megélve mondja el a számára fontos embereknek vidámsága és megelégedettsége okát.
Visszafelé, vagyis a rossz események, örömtelen időszakok kifelé kommunikálásában már nem vagyunk ennyire nyitottak. Inkább elrejtjük, inkább elzárjuk a fájdalmunkat, nem merjük megmutatni még azoknak sem, akik – elvileg – közel állnak hozzánk. Eldugjuk, tudomást sem veszünk róluk, nem éljük meg igazán a szomorú és fájdalommal teli érzéseinket. Nem merjük nyíltan vállalni a szomorkodós, merengős, inkább mélabús oldalunkat. Talán úgy gondoljuk, hogy erre senki sem kíváncsi a mai világban. Talán úgy hisszük, hogy az embereket „nem terhelhetjük” a problémáinkkal, hiszen van nekik is elegendő. Talán úgy értelmezzük (rosszul!) mindezt, hogy ha láttatjuk fájdalmunkat mások előtt, akkor kiszolgáltatottá, támadhatóvá, vagy akár nevetségessé válhatunk.
Én úgy gondolom, hogy az emberi lét nem csak vidámságból, hanem nagyon gyakran szomorúságból, rossz érzésekkel teli szakaszokból IS áll, és mivel mindez természetes velejárója egy emberi életnek, pontosan ezért nem szabad(na) tudomást sem véve eltolni a rossz hangulatot, vagy szomorkás periódusokat.
Mit kéne hát tenni? Vállalni, hogy igen, most nehéz, igen, most nem érzem magam jól! Megkeresni az okát mi miért történhetett, mi vezethetett oda, ahol most éppen tartunk.Elfogadni, hogy ez is csak egy átmeneti állapot, amelyről ugyan nem tudjuk meddig tart, ám mégis reménykedve bízni abban, hogy egyszercsak vége lesz az örömtelen pillanatoknak és időszakoknak.
Támogató közegként pedig abban tudunk segíteni a másiknak, hogy meghallgatjuk őt, figyelünk arra, amit és ahogyan mond, illetve együttérző támogatásunkkal biztosítjuk őt arról, hogy hozzánk bátran fordulhat. Szerető és elfogadó figyelemmel sokat tudunk tenni, hogy a nem éppen vidám dolgok, vagy a rossz hangulat ismét visszatérjen az örömzónába.
Szóval, hogy vagy? Mesélj róla! Igazán, őszintén! Mutasd meg magad, mutasd meg mit érzel! Várlak téged!
(Az eredeti bejegyzést itt olvashatod: https://www.facebook.com/humansofnewyork/posts/1546736828733745:0)
