Tudom, hagyományosan – minden rendes családban – január 6-án szedik le a karácsonyfa ruháját és küldik el egy viszonylag hosszabb pihenőre, hogy aztán majd az elkövetkező ünnep alkalmával ismét teljes pompájában ragyoghasson mindenki örömére.
Nem volna ez másként kis családomban sem, ha mi is olyan rendesek és hagyománytisztelők volnánk, mint oly’ sokan mások. Nem arról van szó, hogy minálunk ne lennének bevett szokások, vagy nem tartanánk meg a naptári ünnepeket, dehogy! Esetünkben a karácsonyfához – ami egyébként évek óta mű a macska és egyéb rohangáló kis élőlény miatt, no meg persze azért sem, mert nem vagyok egy nagy műtűleveleket eltakarító-tündér – való érzelmi kötődés, ami esetünkben finoman szólva is erősen megkérdőjelezi a hagyományok tiszteletét.
Szülői következetlenségem eredménye, hogy még mindig áll a fa. Ma, 2017. február 5. napján, vasárnap! Odakinn hétágra süt a nap, szinte ontja magából a közeledő tavasz minden melegségét, és az otthonunkban még mindig áll a csodaszép fa…
Körülbelül két héttel ezelőtt „megbeszéltem” a családommal, legfőképpen annak legifjabb tagjával, hogy most már aztán karácsonyfa-leszedés következik, nézze meg jól, mert a díszeket és vele együtt a fát is eltesszük a kerti kis házikóba. Hatéves kis- nagyfiú láttamozta, látszólag elfogadta, majd elszaladt legózni. Gondoltam, ez viszonylag simán ment idén, nem úgy, mint az előző években, nem lesz gond.
Aztán – természetesen – aznap, sőt még következő héten sem lett semmi az egészből, részben a temérdek teendő, hétvégi munkavégzés, illetve egyéb más okokból kifolyólag sem, amelynek (kár tagadni!) mind a kedvetlenség és a nem-akarom érzés volt az alapja.
A fának pihennie kell, ez nem kérdés, mégpedig ma, hiszen eléggé szürreális látványt nyújt a februári tavasz sugarai által megsimogatott, még mindig feldíszítve (!) álló fa, így ismét bátorkodtam előhozakodni a fa pihentetésének ötletével. Kisfiam rám néz, majd könnyekben kitörve körülöleli a karácsonyfát, simogatja a díszeket. Odalépek, átölelem, vígasztalni próbálom, hogy nemsokára újra láthatja, hiszen olyan gyorsan telik az idő. Arcán végeláthatatlanul folynak lefelé a könnycseppek, amelyek mindegyike a szeretett karácsonyhoz kötődik, ahhoz a nagyon meleg légkörhöz, amelyet a feldíszített fa méltón képviselni hivatott.
Ölelem, puszilgatom, megértésemről biztosítom, hiszen – hozzá hasonlóan – én sem szeretem az elválást a csodaszép fánktól (a díszek egymagam általi leszedése már említésre sem érdemes), hiszen csaknem egy évet kell várni újra erre a csodára. Veszteség ez is, amelyet a karácsonyi ünnepkörrel járó csillogás, a fények, és az ünnepi hangulat elmúlásakor érzünk.
Hirtelen eszembe jut egy mentőötlet: mi volna, ha egyetlenegy díszt kiválasztana, és azt a szobájában a neki tetsző helyre kiakasztanánk, ezzel is emlékeztetve őt a szeretet ünnepére? Felderül az arca, kiválaszt egyet a milliónyi dísz közül, majd azt nagy örömmel bevisszük a gyerekbirodalomba, hogy ott méltó helyet keresve annak folytathassuk megszokott tevékenységünket.
Öröm, boldogság! Sikerült a múltból átmenekíteni egy emléket a jövőbe, így annak szépsége tovább élhet kicsi fiam – és a mi, felnőttek – emlékezetében.
Veszteségből felépülni így is lehet: megőrizni a szép emlékeket és élményeket, azoknak megfelelő helyet és teret biztosítva, az ezzel kapott új értékeket a jelenbe tovább vezetve békességben folytatni életünket. Egyszerűen, időnként nehezebben megvalósítható, ám személyes fejlődésünk további alakulását alapjaiban meghatározó megoldások ezek, amelyeket tovább gondolva te is kialakíthatod a magad „tovább-élő csomagját”.
Ha szükséged volna egy-egy ilyen „csomag” kialakítására, de egymagad nem látod át egészen mit is tegyél bele, gyere és csináljuk együtt. Várlak téged sok szeretettel, „csomag-összeállításban” van gyakorlatom! :)
________________________________________________Írta: Verebi IvettHa van kedved olvass tovább itt a blogon.Örülök, ha a Facebookon is csatlakozol hozzánk!Ha tetszett neked a bejegyzés, kérlek oszd meg másokkal is!
