Nézem a kedvesen bájos arcodat. Nem hamvasan fiatal már, nekem mégis szép. Életed történetei mind otthagyták nyomukat, barázdákat rajzolt az idő rajta, én mégis gyönyörűnek látlak! Meleg barna szemed üzeni, mennyire fáj most neked ott legbelül. Hozzád fordulok, szemedbe nézek, kérdezek, figyellek. Az arcodon végigcsordogáló könnyeiddel némán beszélsz hozzám.
Sötét van most ott legbelül, mélyen a lelked legtávolabbi bugyraiban. Szenvedsz valamitől, látom jól, nem kell mondanod semmit sem. Arcodon és szemeidben látom, hogy cipeled a szívedben lévő fájdalmakat, valaki vagy valami miatt mardos a fájdalom.
Rossz érzés látni mennyire kínoz ez a gyötrelem, bár nem is sejtem mi lehet az oka. Nem kíváncsiskodom, ha szeretnéd itt vagyok, tudod jól! Beszélgethetünk, együtt lehetünk, bánatodat elmondhatod és én meghallgatlak.
A szívedben lévő sötétséget látod, felismerted és szembenéztél vele!
Megtetted? Jóllehet, igen.Fáj? Igen, tudom mennyire.Kérdezed meddig tart? Nem tudom. Nem látom mi van benned, ha nem beszélsz róla nem tudom tisztán érteni a könnyeid mögötti fájdalmat.
Némán sírsz úgy, hogy senki ne vegye észre. Nem akarod, hogy lássák, mennyire szenvedsz a szívedet szorongató kínbörtönben. Időnként úgy teszel, mintha nem is volna semmi baj és nem nyomná a lelkedet a fájdalom nehéz terhe, melyre most ólmos súlyként telepedett a szomorúság és bármennnyire szeretnél nem tudsz belőle kikeveredni, rád borult, mint egy nehéz kődarab, melynek súlya szinte összenyom. Vékony, sudár alakod mintha még halványabb lenne mint máskor, egész lényed átlátszó, mint egy hologram. Mindig sugárzó jókedved napok alatt semmivé tűnt...
Figyelsz rám látom, nézed az arcom és én a tiéd. Mi ketten szavak nélkül beszélgetünk egymással... Fájdalmad valódi okát nem ismerem, mégis átérzem a lelkedet széttépni készülő gyötrődésedet. Talán magad miatt vagy most ennyire összetört, talán egy férfiért... Összekuszálódtak a szálak, beborult az ég, és nem látod a fényüket mindenfelé szétárasztó napsugarak éltető erejét, csak a mindent beborító hideg eső látványát.
Viharok jönnek, mennek. Látható és láthatatlanul alakuló viharok.
Tudom, most nehéz észrevenni a felhők fölötti napsugarak szívedet-lelkedet kisimító voltát, mégis arra kérlek hidd el, hogy egyszer a te fejed fölül is elvonulnak az esőfelhők és akkor végre újra láthatod az életet közvetítő Napot! Tudom, hamarosan elvonul a vihar és nem marad utána más csak a friss föld- és eső illat. Kisüt majd a Nap, akkor végre újra éledezik minden kürülötted és benned, akkor végre ismét képes leszel érzékelni a fényességet.
Meglásd, így lesz, tudom, mert mindig így történik...
Kívánom, hogy süssön ki a Nap nemcsak odakinn, hanem a szívedben is!
Verebi Ivett_________________________________________________________________Ha van kedved, látogass el a Facebook oldalra, vagy böngéssz tovább itt a blogon.Tetszett a bejegyzés? Kérlek, oszd meg másokkal is!
