Fontos nap ez a mai az életemben, ugyanis ezen a napon hivatalosan is egy iskolás gyermek szülőjévé válhattam, és ebben a minőségemben vehetek részt a legelső iskolai szülői értekezleten!
Különleges nap ez a hétfő, hiszen mindeddig csak mint a leendő első osztályos gyermekek szülei gyűltünk össze rövidebb-hosszabb megbeszélésekre. A mai viszont egészen más! Szeptembertől hivatalosan is iskolás gyermekem lesz. Számomra még mindig hihetetlen, alig vagyok képes felfogni, csak azt látom, hogy olyan kicsi még, annyira apró és szeretgetni való.Maholnap azonban iskolába megy, tanulni fog egy csomó hasznos (és haszontalan) dolgot, meg kell felelnie számtalan elvárásnak, az idejét jól be kell majd osztania, és ami a legfontosabb: be kell illeszkednie egy számára még ismeretlen közegbe. Új emberek, új arcok, új elvárások, minden új és szokatlanul ismeretlen.
Nemcsak a kisfiam számára lesz ám nehéz ez az időszak, hanem éppúgy nekem is meg kell birkóznom a megváltozott helyzettel: óvodásból iskolás, kisfiúból nagyfiú lesz egycsapásra!
Emlékszem, nem is olyan régen volt, amikor békésen szuszogva a vállamon szenderült álomba. Milyen közelinek tűnik az az idő, amikor járni, futni tanult, vagy éppen biciklizni kezdett. Amikor először megkóstolta az addig teljes mellszélességgel utált tortát (merthogy krémes, jaj, ez ehetetlen!), vagy amikor egyedül rakta össze az egyik Lego játékát a nappali közepén (milyen „kellemes” érzés volt éjjel rálépni az apró, otthagyott darabokra…)
Sok év telt el azóta, mintha egy szempillantás alatt elrepült volna cirka hat és fél év.
Ma még óvodás (igaz, már nagycsoportos!), most még kicsi és védtelen, de tudom, hamarosan eljön az az idő, amikor óriásivá növekszik, és már nem lesz szüksége a mi gondoskodásunkra. Ma még fogom a kezét, ma még ő is az enyémet, de ki tudja mit hoz a holnap? Ma még mindez nem kellemetlen a számára (sőt!), de lehet, hogy holnapután maga kéri eresszem el… és akkor bármennyire is fájni fog számomra az elválás, nyugodt szívvel engedem majd el a kezeit, mert tudom, hogy mindent megtettem, amire ott és akkor képes voltam, és amit odaadhattam magamból. Remegő gyomorral eresztem majd útnak, de tudom, hogy amin egyedül kell végiggyalogolnia, ott én csak kísérő lehetek, de az is csak akkor, ha ő kéri. Féltően aggodalmaskodva nézhetem majd minden esetlen vagy bátor lépését, de közben mindvégig tisztában vagyok vele, hogy amit tőlem és az édesapjától kapott az pontosan elegendő az életében való elinduláshoz.
Hiszek a gyermekemben és hiszek magunkban a szüleiben is: mindig azt tesszük, amit legjobb tudásunk szerint tehetünk, és amit a lelkünk érettsége diktál.
Ezzel a „csomaggal” bocsátjuk őt útjára, és jómagam ezzel a tudattal veszek részt a legelső általános iskolai szülői értekezleten.
Verebi Ivett_________________________________________________________________Ha van kedved, látogass el a Facebook oldalra, vagy böngéssz tovább itt a blogon.Tetszett a bejegyzés? Kérlek, oszd meg másokkal is!
