WomanLife ● Blog

Nőiség - Természetesen. Egyszerűen. Harmóniában.

Mi lett az álmaiddal Kicsi Lány? - II. rész
Második rész:
Kamaszságom története

Az egész gyerekkorom kicsit olyan, mintha valami félhomály lengené körül, mert van amire tisztán emlékszem, és vannak momentumok, melyekre szinte egyáltalán nem. Vannak emlékeim, nem zárt le teljesen az elmém, de bizony vannak részek, amelyekre semmiképpen nem akaródzik emlékeznem. Talán azért, mert azok fájó és könnyekkel teli eseményei az életemnek, melyek elől úgy menekültem, – és ez biztosan máig is tart valamennyire – hogy a belső szemeim előtt lehúzok egy képzeletbeli redőnyt, hogy ne jöhessen át a bántó fény. Így próbálom megóvni magam mindattól, amit a tudatom rejt és kényszerűen a tudattalan sötét homályosságába száműzve él bennem tovább.

Tisztában vagyok vele, hogy a rengeteg olyan esemény, amelyet nemhogy egy kisgyereknek, de még egy felnőttnek is igen nehéz elviselnie mind velem történt és nem feltétlenül előnyömre vált, viszont mindez hozzám tartozik, a múltam, a jelenem és a jövőm is egyben. Ez a személyiségem öröksége, a múltban történt események mind-mind alakították és a mai napig is formálják azt. Nem gondolom, hogy úgy kellene tenni, mintha meg sem történtek volna, tettem így régebben, meg is lett az eredménye: huzamosan fennálló depresszív hangulat, érthetetlen dühkitörések, pánikszerű cselekedetek.mi_lett_beloled_kislany4_verebiivettblog.jpg

Úgy vélem, a gyermekkor egyeseknél szépen, minden rossz esemény nélkül lezajló csodálatos részállomás, nálam – mondjuk úgy – törvényszerűen lefolyni kénytelen események sorozata volt. Jómagam ezzel együtt fogadom el azt és tudom, hogy a múltban történtek fontos részét képezik a személyiségemnek. Azzal is tisztában vagyok, hogy ha nem úgy és olyan formában történtek volna az események, akkor most nem az volnék, aki ma vagyok. Éppen ezért úgy fogadom el, ahogyan történt minden jó és kevésbé jó történésével együtt.

E furcsa félhomályban léptem át a gyerekkorból a kamaszkoromba, ugyanis az igazi kisgyermekkorom végére szinte nem is emlékszem, valahogy olyan furán hirtelen véget ért (lehet, hogy most is a tudattalan játékának vagyok aktív résztvevője?).

Szinte átcsöppentem a kamaszkoromba, amelyre úgy emlékszem, mint valami sötét és veszélyes helyre, ahol nem igazán komfortos lennem és folyton védekező állásba voltam kénytelen helyezkedni. Önmagam választása vagy rám kényszerített állapot? Őszintén, már nem is emlékszem, talán mindenkettő és egyik sem.

Azt tudom, hogy nagyon kedveltem akkoriban a fekete színt, szinte mindent feketének láttam magam körül. Ha lett volna külön szobám biztosan feketére festem, tekintve, hogy a kedvenc együttesem – amelyért azóta is rajongok – a Cure volt, akik köztudottan nem éppen a finom lélekhez szóló zenét játszottak. Depresszív, kissé különös hangulatú dalaik szinte elvarázsoltak, segítségükkel egy olyan különleges világba csöppentem, melyben úgy éreztem önmagam lehetek, levethetem tizenévek óta magamra kényszerített álarcaimat és végre megélhetem az igazi, valódi énemet. E személyiség-kutatás egészen addig fajult, hogy egészen nekikeseredtem az életnek és egyetlen egyszer még az öngyilkosság gondolatát is fontolóra vettem, amelynek végkimenetelétől azonban igencsak megrémülhettem, mert gyorsan el is hessegettem e buta gondolatot magamtól. Lelki szemeim előtt láttam édesanyám arcát, amint siratja a gyermekét, és ettől a képtől annyira meghatódtam – és ezzel együtt el is szégyelltem magam – hogy gyorsan pontot tettem e zenekar iránti, ilyen szintű rajongásom végére.

Átpártoltam az akkoriban igencsak népszerű magyar együttes, a Bonanza Banzai rajongótáborába és e banda érzelmes, intelligenciával jócskán megáldott értelmes, számomra is élvezhető szövegeit hallgattam az akkori Szovjetúnióban hadifogságot is megélt nagyapám ajándékaként kapott kazettás magnón. A zeneszövegek minden sorát imádtam, elemezgettem, magamévá formáltam.

Tetszett, ahhogyan a dalok a lelkemig jutottak, hogy meg tudtak egyáltalán szólítani.
Nekik sikerült…

Hallgatag voltam és nagyon szorongó. Legszívesebben senkivel nem beszéltem, igennel és nemmel kommunikáltam, ami – finoman szólva – nem igazán jött be sem a szüleimnek, sem a tanáraimnak. Szóban nem voltam erős, viszont írásban igen, nagyon kedveltem az irodalom órákat, nagyszerű tanárnőm volt, akitől igen szilárd és biztos alapokat kaphattam, amelyekből azóta is élek és hálát érzek e remek pedagógus iránt, aki felkarolt és észrevette ezt a fajta tehetségemet.

Az írás mellett a nyelvek tanulása volt a kedvenc hobbim. Emlékszem, mindig engem állított fel az orosz tanárnő, hogy megmutassam a többieknek hogyan kellett volna megtanulni a leckét. Csodás érzés volt a pillanat, amikor minden nehézség nélkül folyékonyan ejtettem ki egymás után a szavakat, melyek kerek egész mondatokká álltak össze. Az orosz mellett az angol nyelv csodás világába is belekóstolhattam, először az iskolai fakultatív órák keretein belül, később magántanárhoz járva sajátíthattam el az alapokat. Édesanyámnak a mai napig hálás vagyok, amiért kevés kis havi fizetéséből félretett erre a célra és fejet hajtva a tanárnő kérésének magánórákat finanszírozott számomra belőle. Nálunk, az ötszáz lelkes kis faluban ez igencsak különlegesnek számított, elképesztően menőnek éreztem magam, amikor azt mondhattam, hogy délutánonként angolra járok a tanárnőhöz!

Fantasztikusan elvarázsolt – és ez azóta sincsen másként – az idegen nyelvek világa, az ahogyan a kezdetben érthetetlen kuszaságnak tűnő betűhalmaz kitartó munkával egy csapásra értelmes egésszé áll össze, és ahogyan képes vagyok kommunikálni már nem csak az anyanyelvemen, hanem egy addig ismeretlen nyelven is.

mi_lett_beloled_kislany5_verebiivettblog.jpgA középiskolába kerülve valami megváltozott.
Sokan féltettek mit kezdek majd magammal abban az ismeretlen kisvárosban, ahol a tanulmányaimat folytattam. Furcsa, de én egyáltalán nem aggódtam magam miatt, valami érthetetlen mélyről jövő önbizalommal telve kezdtem az első évemet, amely kisebb-nagyobb nehézségek nélkül le is zajlott.

Mivel kollégiumba kerültem el kellett sajátítanom néhány „belső íratlan szabályt” és mint ilyeneknek ajánlatos volt megfelelnem. Bizony engem is „elkaptak” a nagyobb lányok a legelső estén, világosan megmondták mit várnak el tőlem. Mivel nem találtam benne semmi szörnyűen kivetnivalót (be kellett ágyaznom, ki kellett takarítanom a szobájukat) ezért eléggé gyorsan befogadtak és békén hagytak, sőt, a legmenőbb lány még a középiskolában is védelmemre kelt, ha úgy adódott.

Szerettem a kollégiumot és a középiskolát, szuper osztálytársakat kaptam és egy végtelenül türelmes osztályfőnököt, és ráadásként egy nagyon határozott és kemény, ám kellő pedagógiai érzékkel felvértezett remek irodalom tanárt, valamint egy még határozottabb német tanárt, akiknek segítségével tovább folytathattam a novellák, regények és prózák iránti „szerelmemet”, valamint belekóstolhattam egy új nyelv alapjaiba is, amely bármennyire bizarrul is hangzik szépnek találok!

Az osztályközösségbe viszonylag későn, de úgy gondolom sikerült beilleszkednem, a végén én voltam az osztály bohóca, minden hülyeségben benne voltam olyannyira, hogy néhanapján az igazgató úr szobájának is vendége lehettem. A matyó főváros – ahogyan a helyiek nevezik Mezőkövesdet – megannyi szép emléket ajándékozott számomra, az ott töltött négy év meghatározó volt az egész életszeméletemre. Önállóságra, határozottságra, önmagamért kiállásra és szorgalomra nevelt. Tetszett az a miliő, amely körülvett a maga merevségével, szabálykövetésével – csak a mezőkövesdiekre jellemző – tartásával és büszkeségével, amelynek egyik másik elemét és jellegzetességét magamon is felfedezni vélem.

Osztálytársaim egytől-egyig kiváló emberek, már akkor is feltűnt egyikük-másikuk tehetsége vagy éppen emberfeletti szorgalma. Mi lett velük, velünk? Ahányan vagyunk annyifelé szóródtunk, vannak, akik ott maradtak a városban, vagy a szülőfalujukban boldogultak, de tudok olyan lányról is, aki külföldön találta meg az igazi életét és a boldogságát. Szerettem és a mai napig szeretem őket, rájuk emlékezni igazán kedves tevékenység számomra, főként a sok-sok közösen végzett diákcsínyre, amelyekből – köztünk legyen szólva – akár óriási baj is lehetett volna, ám erre fiatalságunkban és éretlenségünkben nem is gondoltunk.

Hatalmasakat nevettünk és vicces dolgokat műveltünk, igazán a jelennek éltünk. Kedveltük és szerettük egymást különbözőségeinkkel és hasonlóságainkkal együtt.

Sokat bolondoztunk, kacagtunk és ha kellett együtt sírtunk, legutóbb sajnos akkor, amikor az osztályunk legangyalibb teremtése elment közülünk. E drága teremtés elmúlásával is képes volt újra összehozni a csapatot. Azt a csapatot, amely a második otthonom és közösségem volt, akik között olyan jól érezhettem magam mindvégig.

Köszönöm mindannyiuknak a támogatást és a bizalmat, amellyel befogadtak és elfogadtak engem úgy ahogyan voltam, kérdőjelek és fölöslegesen ártó kritika nélkül!

Köszönök mindent Lányok!

(Folytatása következik.)

 

Verebi Ivett
____________________________________________________________________
Ha van kedved, látogass el a Facebook oldalra, vagy böngéssz tovább itt a blogon.
Tetszett a bejegyzés? Kérlek, oszd meg másokkal is!

A bejegyzés trackback címe:

https://verebiivett.blog.hu/api/trackback/id/tr4312568135
Nincsenek hozzászólások.

A facebook-on is megtalálsz:

Ez is én vagyok :-)

Írok. Blogot. Ezt itt. És nagyon szeretem. Örülök, ha olvasol, ha velem együtt gondolkodsz akár hangosan, vagy akár csak magadban.

Témák

Aggodalom (1) agresszió (1) ajánló (1) Anyaság (19) apró örömök (1) Bach-virágterápia (7) bátorság (3) békesség (1) belső világ (1) beszélgessünk! (1) boldogság (2) Burnout (2) célok tervek (2) coaching (10) Coaching (4) coachingönmagadért (2) család (3) Csendesség (1) dicséret (1) döntés (1) döntéstámogatás (1) Édesanya (1) Édesanyám (1) édesapa (1) egyediség (1) Egyenrangúság (1) egyensúly (1) egység (1) elégedettség (1) elengedés (2) élet (2) Élet (9) életöröm (1) elfogadás (1) élj a jelenben! (1) Emlékek (1) értékes (1) Érzelmek (1) estikérdések (1) facebook/WomanLife Coaching (1) Fájdalom (1) fb/újutakon-coaching önmagadért (1) Félelmek (5) férfi (1) Gondolataim (27) gondolatébresztő párbeszédek (2) görcsösen építed magadat (1) gyakorlat (1) gyász (1) Gyászfeldolgozás (1) gyerekek (3) Gyerekek (10) Gyermekkor (1) gyermekkor (1) hála (1) Hasznos (5) hatékony kommunikáció (1) Hétköznapok (1) hygge (1) időgazdálkodás (1) ítélkezés (1) Jónak lenni (2) jószándék (1) karácsony (2) karrier (1) karrier coaching (1) kommunikáció (3) Konfliktuskezelés (2) Könnyek (1) kritizálás (2) különleges pillanatok (1) Lélekbogozó (20) letölthető anyagok (1) lifecoaching (6) life coaching (11) magánélet (1) Megoldások (12) Megújulás (4) mindennapok (1) mindfulness (1) minőség (1) Múlt (1) munka (1) munkamánia (1) munka magánélet egyensúly (1) ne asszisztálj az agresszióhoz (1) (1) nyár (2) nyugalom (2) Nyugtalanság (1) önbizalom (1) önismeret (1) ÖnMAGunk (47) önzetlenség (1) öröm (2) Öröm (9) ősz (1) Őszintén (21) párkapcsolat (2) párkapcsolati coaching (1) Partnerség (1) pihenés (1) Pozitív pszichológia (1) rapidgondolatok (1) Sajátélmény (15) segítőkészség (1) Siker (1) stratégia (1) stressz (1) szakmai cikkek (2) személyes (1) személyiség (1) SZÍNes világ (2) Színterápia (1) Szomorúság (5) szoron (1) Szorongás (4) Születés (2) születésnap (1) Szülők (1) Szülőnek lenni (13) tanmese (1) testvérek (1) törődj magaddal (1) trauma (1) tudatosság (1) türelmetlenség (1) új kezdet (1) Ünnepek (3) Választott hivatás (3) Vállald önmagad! (9) Valódi értékek (2) Valódi világ (1) Változások (4) verebii (1) verebiivett (22) Veszteségeink (24) WomanLife Coaching (3) workaholic (1) CÍMKÉK, KATTANJ RÁJUK!
süti beállítások módosítása
coachingönmagadért