A minap feltettem egy kérdés a facebook oldalamon, amiben arra voltam kíváncsi, hogy ki milyen belső tulajdonságot kérne egy jótündértől, amivel szerinte nem, vagy csak kismértékben rendelkezik. Nagy örömömre – mindig minden komment boldogsággal tölt el, hihetetlenül lelkesít – érkezett néhány hozzászólás és vélemény, amelyeket ezúton gyűjtöttem most egy csokorba.
Ha kíváncsi vagy hogyan látom a kívánságok mögött rejlő gondolatokat, akkor olvass tovább!
Szóval, a kérdés adott volt (ami akár lehetne egy jó kis coaching-kérdés is), és mint ilyen szerencsére ismét megmozgatott néhány embert, aminek én tényleg tiszta szívemből örülök, mert semmi nem tud annyira felvillanyozni, mint amikor okos és előrevivő, értelmes párbeszédet folytathatok másokkal. Örülök azért is, mert úgy hiszem a gondolkodás nem csak egy-két ember kiváltsága, hanem mindannyiunk kötelessége is, főként akkor, ha önmagunk építéséről, netán fejlesztéséről van szó. Többek között azért is szeretem – most már – célzottan is megszólítani azokat, akik olvasnak, mert így egyrészt egymáshoz kapcsolódni tudunk, kommunikálhatunk egymással, másrészt pedig jobban megismerhetem őket (benneteket), az igényeiket, vágyaikat, elakadásaikat, vagy az olvasót éppen foglalkoztató nehézséget.
A hozzászólásokból összegyűjtöttem néhányat, ami véleményem szerint továbbgondolásra alkalmas, és mint ilyen bennem is elindított újabb gondolatokat.
Jó volna türelmesebbnek lenni és még több türelemre szert tenni.
Bizony, ezek fontos gondolatok. Türelem nélkül értelmetlen kapkodás van, és ennek nyomán könnyen kialakul a káosz és borul minden addig felépített „építmény”. Sokszor türelmetlenkedünk például sorban állás közben a boltban, a munkatársainkkal, párunkkal, vagy ne adj’ Isten még a saját gyerekünkkel is. Pedig ez nem róluk szól, nem ők a tehetetlenek, nem miattuk kell megőrülni a türelmetlenségtől, hanem magunktól! Az érzelmeinket magunk generáljuk, mi vagyunk képesek azokat felkorbácsolni, de lecsillapítani is! Ha ezt felismerjük, akkor nagyobb önuralmat is képesek vagyunk mások iránt tanúsítani. Legyünk őszinték: gyakran önmagunkkal vagyunk a legtürelmetlenebbek, mindent azonnal el akarunk érni, rögtön meg akarjuk kapni, ez pedig görcsössé és örök elégedetlenné tehet, ami nyilván nem mozdít előre egy centit sem.
A türelmes gondolkodásmód szerintem elsajátítható, én is sokat fejlődtem e téren az utóbbi két-három évben, aminek őszintén örülök, mert amellett, hogy nyugodtabb lettem, ennek immáron a családom is látja a pozitív hozadékát.
A türelem rózsát terem! – tartja a közmondás. Hiszem, hogy régen az emberek sokkal tisztábban és – a jó értelemben vett – egyszerűséggel voltak képesek szemlélni az őket körülvevő világot. Érdemes tanulmányozni és befogadni ezeket a gondolatokat, sokat segítenek a mindennapokban!
Szeretnék jobb emberismerővé válni.
No, ezzel a gondolattal én is azonosulni tudok, bár kétségkívül az életem megtanított néhány hasznos „fogásra” ezzel kapcsolatban is. Valószínűleg az elmúlt évek tapasztalásainak köszönhetően nem érnek már olyan hatalmas csalódások, mint például a fiatal és bohém(abb) éveimben, amikor is mindenkiről csak a szépet és a jót feltételeztem, eszembe sem jutott annak ellenkezőjére még gondolni sem. Azt képzeltem mindenkit a jószándék vezérel, és soha senki nem akar szánt szándékkal bántani másokat.
Aztán az élet erre néhányszor rácáfolt, mert bizony volt, amikor óriási pofára esések közepette kellett minderre rájönnöm és fájdalmasan megtapasztalnom, hogy a rózsaszín ködfelhőm picit bekoszolódott, ideje volna más színekben is látnom a világot és benne az embereket. Mindettől függetlenül az embertársaimba vetett mélységes hitem jottányit sem rendült meg, én még mindig hiszek – talán picit naivan – a jóságban és a jószándék által vezéreltségben, valamint abban, hogy végső soron mindenki arra vágyik, hogy szeressék és elfogadják és mindennek következményeként szándékosan, előre eltervezetten nem történhet meg egymás bántása.Hogy’ mindez mennyire utópisztikus és gyermeki elképzelés azt majd az élet eldönti, én mindenesetre hiszek benne, és e szerint működtetem önmagam és a kapcsolataimat.
Kellene egy belső iránytű, ami megmutatja a helyes irányt!
Nagyon sokszor eltévedtem, eltévedek a mai napig is, mind fizikailag, mind szellemi síkon. Bár, az utóbbi már egyre kevésbé jellemző, de azért néhanapján még mindig előfordul, olyankor nagy sírások jönnek, vége a világnak, mi lesz azután, hogyan nézhettem be annyira mindazt, miért nem voltam figyelmesebb… stb., önostorzás végeláthatatlanul. Nem helyes és nem a megoldásokra fókuszál, hanem inkább a problémát erősíti. Mivel igen erős a belső érzékelésem (vagy mondhatjuk úgy, az intuícióm) így gyakran segítségül is hívom, pontosan azért, mert még sosem hagyott cserben, ellenben, ha csak kizárólag aggyal és logikával próbáltam megmagyarázni miért NEM ÚGY kell csinálni vagy tenni, abból előre borítékolhatóan oltári nagy bukás lett. Persze, utólag az ember – így én is – igen okos tud lenni és jó esetben egy másik alkalommal nem lép bele ugyanabba a folyóba, ám van, hogy mégis. Olyankor azt gondolom egy időre elveszítette a belső GPS-ét, nem követte az iránymutatását, következésképpen jól el is tévedt.
Tanulság? Van. Kövessük a belső hangot, nagyon prímán működik minden téren, akár útmutató iránytűként is.
Szeretném jobban megérteni az embereket!
Most nagyon őszinte leszek és kimondom, amit gondolok. Nagyon sokszor látom ezt az igényt megfogalmazni másoktól, ám amikor arra kerül a sor, hogy mindezt ültessük át a gyakorlatba és cselekedjünk e szerint, akkor valamiért nem ebbe az irányba fordulnak a történések. Sokan csak azt várják, hogy őket értse meg mindenki, de amikor visszafelé kellene működjön mindez – tehát, amikor az illetőnek kellene megértést tanúsítania mások irányában – akkor valahogyan elveszik az egésznek az eszenciája. Hatalmas az elvárások fiókja, „értsenek meg, vegyenek komolyan, mindenki figyeljen rám, én vagyok a fontos, az én problémám megoldása előrébbvaló a másokénál” címkével ellátott egyéni igények megfogalmazása, amivel semmi gond nincsen egészen addig, amíg másoknak – és magunknak – nem ártunk vele.
A „szeretném jobban megérteni a másikat” igény előtt személy szerint azzal kezdeném, hogy „szeretném jobban megérteni saját magamat és a viselkedésem mozgatórugóit”. Úgy gondolom e nélkül minden más csak egy homokra épített valami, amit az első fuvallat romba dönthet. Ha megértjük magunkat, könnyebben és erőlködés nélkül képesek vagyunk elfogadni a másikat, ha pedig elfogadtuk őt, akkor szinte automatikusan bekapcsolódik bennünk a „megértés-üzemmód”.
Érdemes önmagunkkal jobban foglalkozni, rátekinteni saját működésünkre? A válasz egyértelmű: szükséges, kell és elengedhetetlen!
* * * * * * * * * * * * * *
Összefoglalásképpen a fentieket az az érzésem támadt, hogy még rengeteg minden kimondott vagy kimondhatatlan érzés, kép és gondolat ragadt bennem, amelyeknek a későbbiekben igyekszem teret adni azért, hogy ne vesszenek el és kiszabadíthassam onnét azokat. Jó dolog párbeszédet folytatni, mások véleményét megismerni, netán összeereszteni a sajátoméval, mert amellett, hogy értelmesen töltöm az időt, ezzel egyidőben a saját személyiségemet is fejleszthetem általa, más nézőpontok megismerésével tágíthatom azt a bizonyos horizontomat és talán még másoknak is átadhatom mindezt.
Közös gondolkodásra fel, beszélgessünk máskor is itt a blogon, vagy a facebook oldalon!
~ Verebi Ivett ~
_________________________________________________________________Ha van kedved, látogass el a Facebook oldalra, vagy böngéssz tovább itt a blogon.Tetszett a bejegyzés? Kérlek, oszd meg másokkal is!
