"Tudja, én túléltem a rákot." - mondja a markáns arcvonásokkal megáldott ötvenes férfi. Megfagy bennem a vér, hátamon végigszalad egy jéghideg fuvallat. Hallottam már nem egyszer ezt a mondatot, mégis minden alkalommal megérint. Kérdés nélkül mesélni kezd. Arról, hogy egyedül neveli immáron sokadik éve két csodálatos gyermekét, kik okosak és szépek. Büszke rájuk, érzem a mondataiból. A végtelenségig ragaszkodnak egymáshoz, talán a betegség miatt, talán az őket összekötő mély szeretet miatt. Mindegy is mi miatt, nem ez a lényeg. Mosolyogva mondja mennyire más az élet, mióta visszakapta azt. Hogy észreveszi a legapróbb dolgokat is, aminek őszintén lehet örülni. Akár egy szép mosolynak, egy kedves gesztusnak, a gyerekeinek... bárminek, mindennek. Az életnek. Könnyedséggel a hangjában meséli hogyan tanulta meg értékelni az apró örömöket, mi mellett oly' sokan csukott szemmel elmennek. A betegsége előtt neki sem volt elég szinte semmi, mindig a többet, mindig a jobbat akarta. Mióta meglegyintette e három betűs rettegett betegség szele, azóta tudja "hol a helye". Ahol a helye van... az életben.
Betegségére feladatként tekint. Tudja, nem véletlenül kapta, hogy dolga van vele. Nemcsak kívülről, de belülről is meg kellett változnia ahhoz, hogy meggyógyulhasson. Hogy újra felépülve folytathassa az életét, de ezúttal már egy más minőségben. Örülve az életnek, örülve azoknak, akik körülveszik. Mindvégig harcolt és küzdött. A betegséggel és önmagával is. Egyetlen percre sem adta fel, mindvégig kitartott. Orvosa szavajárása volt, hogy "akkor is meggyógyítom, ha esetleg mégsem sikerül." Hittek a gyógyulásban mindketten. Csak így menekülhetett meg. Csak így kaphatott még egy esélyt... Meg kellett járnia a poklot, hogy új alapokra helyezhesse az egész életét. Megtette. És most él. Jól és örömmel él. Egyszerűen szemléli a világot, azt ahogyan benne létezik, azt ami körül öleli őt.
"Minden nap ajándék. Tényleg, higgye el!" - újra és újra megérintenek a mondatai. Mert benne bújik meg a lét legszentebb esszenciája: ajándék az életünk! Mindannyiunké. Egyikőnk sem kivétel. Egyedi és különleges, és e szerint kell(ene) bánnunk vele. Örülni annak, ahogyan és ami van. Örülni annak, hogy reggel megint kinyithattuk a szemünket, hogy gondoskodhatunk magunkról és a szeretteinkről. Örülni annak, hogy van fedél a fejünk felett és van annyi pénzünk, amiből ételt vehetünk. Örülni azoknak, akiket szerethetünk.
Örülni annak, hogy dobog a szívünk és lüktetve csörgedezik a vérünk...
Eszembe jut néhány fontos kérdés... foglalkoztat és nem hagy nyugodni. Leírom hát, papírra vetem. Ki kell vetnem őket magamból.
- Kérdezem én, tudjuk-e értékelni az élet apró ajándékait egy nagyobb betegség bekövetkezte nélkül?
- Muszáj, hogy mindig nagyot koppintsanak a fejünkre fentről ahhoz, hogy végre észhez térjünk?
- Mi kell még ahhoz, hogy az ember jól érezze magát pusztán attól és amiatt, hogy létezik?
- Miért folyton az anyagi világban keressük a boldogság kiapadhatatlan forrását, amikor minden bennünk van?
- Miért kell hajszolni a földi léthez kötődő javakat, törekedve a minél többre és nagyobbra, ahelyett, hogy a kevesebb, de több elvét követnénk?
- Miért még mindig a mennyiség a főkolompos fokmérője az örömnek, a boldogságnak és a sikernek és miért nem a minőség?
Válaszold meg magadnak ezeket a kérdéseket és kezdj el végre igazán élni. Teljes szíveddel, örömmel, az életet úgy, ahogyan van befogadva.
Ne várd meg míg térdre kényszerítve könyörögsz még egyetlen csepp (egészséges) életért.
Tanulj meg élni és örülj annak, hogy itt vagy közöttünk...
- Verebi Ivett -
----------------------------------------------------------------------------Ha tetszett a bejegyzés kérlek, oszd meg másokkal is!
