Egy pillanatra visszafutottam az időbe és rátekintettem arra a valakire, aki anno kicsi gyerekként, kamaszként majd fiatal felnőttként voltam. Úgy is mondhatjuk, hogy számot vetettem magammal, valamint az elért, vagy elérni kívánt eredményeimmel. Bekukkantottam önmagamba, hogy megnézzem mi lett az álmaimmal és a vágyaimmal, melyeket gyerekként beprogramoztam a szívembe.
Az alábbi írás egy rövid lenyomata mindannak, ami voltam, vagyok és lenni szeretnék. Mivel hosszabbra sikerült, mint terveztem, ezért – hogy élvezhetőbb legyen – több darabra szedtem szét.
No, ezt nagyon szerettem volna tudni én is, hiszen körülöttem mindenkinek legalább egy én-kép volt a fejében ki is vagyok én valójában. Sokan tudni vélték mi lesz, vagy méginkább MI NEM LESZ BELŐLEM, én viszont továbbra sem definiáltam magam sehogyan sem. Azaz dehogynem, egyféleképpen biztosan: egy átlagos kislányként, aki szorong, néha fél a társaitól, csendben meghúzódik és inkább elbújik a sarokban, csak hogy ne kelljen senkivel egyetlen szót sem váltania. Beszélgetés helyett a KÖNYVEK voltak az igazi barátaim, emlékszem mennyire rajongtam minden olvasmányért, gyakran még az iskolai kötelezően elolvasandó művekért is. A betűk egyszerűen elvarázsoltak! Segítségükkel egy olyan, mások számára láthatatlan világ tárult a szemem elé, amelyben a képzeletem választotta meg a szereplőket, ruházta fel őket mindenféle értékes, vagy éppen értéktelen tulajdonsággal.
Folytonosan zajlott a BELSŐ MOZIM: a képzeletem ezerrel pörgött, szinte valóságossá vált minden olvasott jelenet és elbeszélés! Míg a többiek kinn játszottak a Tisza parton (ahová egyébként tilos volt felnőtt nélkül lemenni, ám ez az apró probléma senkit nem zavart), addig én inkább faltam a betűket, rágtam az oldalakat és velük együtt a körmömet is… a szorongásom és félénkségem határtalan volt, tartottam szinte mindentől és mindenkitől. Feszültségemet a könyvek és a körmöm tövig rágása oldotta valamelyest.
Emlékszem egyszer lánytársaimmal azt találgattuk mivé szeretnénk majd felnőttként válni. Sokan látták magukat anyukaként sok gyerekkel, tanítónéniként vagy netán feleségként tündérhercegnős, pörgős-forgós tüllruhában. A lányok közül szinte mindenki azonnal férjhez akart menni, mert fel akarta magára ölteni azt a bizonyos FEHÉR RUHÁT! Számtalan elképedt arcot láttam magam körül, amikor tudomásukra hoztam, hogy engem bizony ez az egész egy cseppet sem érdekel, a fehér pörgős, pillangós ruháktól pedig egyenesen feláll a hátamon a nem létező szőr. Meredt tekintetek bámultak rám, és mint valami ufó úgy éreztem magam közöttük.
Kilógtam a sorból és ezt meg is jegyezték. Ezek után anyukámtól inkább nadrágot kértem, bár ő nem mindig teljesítette e kívánságomat. Vásárolt egyszer egy „csodálatosan szép” ruhácskát, hadd örüljön a kislánya! Jófej volt, mert legalább sötétkéket vett és nem valami gyönyörű rózsaszínt, amit persze azóta se bírok magamon (sem) elviselni. Nem érdekeltek a ruhák, a mindenféle „csajos” dolgok, amely jelzőtől sajnos azóta is agygörcsöm van, nem tudok vele megbarátkozni, bár szeretném, de nagyon nem megy.
Édesanyámnak volt pár körömlakkja, jobbára piros és valami borzalmas gyöngyházfényű rózsaszín. Mivel ez utóbbi színhez különös utálattal bírtam, így az szóba sem jöhetett esetemben. Bár szerettem volna kipróbálni ezeket az anyuka-lakkokat, egyetlen apró gondom azonban megnehezítette a dolgomat, történetesen az, hogy a körmeimet annak rendje-módjára tövig rágtam, így nem volt mire festenem. Kreatív és megoldásra fókuszáló énem azonban már ekkor is utat talált magának: a szotyolamagot kibontottam és ráragasztottam a köröm-maradványaimra (természetesen „egészséges” pillanatragasztóval), majd azt festettem ki szépen a piros lakkal. Hogy’ milyen lett, tetszett-e másoknak? Ó, nem tudom, ez nem érdekelt, a végeredmény nekem viszont mindenképpen tetszett, és kizárólag ez volt fontos a számomra. Csöppnyi „csajos” dolgot csempésztem a karakterembe, mert azért belülről talán vágytam erre…
A játékaim is inkább fiúsak voltak: kartondobozból autót gyártottam magamnak, majd beleültem és úgy tettem, mint aki tud vezetni. Talán már akkoriban is hajtott a sebesség és a száguldás iránti vágy, ennek ellenére felnőtt fejjel, harminchat évesen tanultam meg autót vezetni, amit persze azóta is imádok, igaz, nem száguldozom (csak néha).
Emlékszem arra a napra, amikor anyukámtól kaptam egy babát. A birtoklás örömmámorától úszva elvittem magammal az óvodába, ahol egy számomra gonosz kisfiú ollóval elvette a babám szeme világát… tehetetlenségemben és dühömben szemének maradványait lefestettem a korábban már említett piros körömlakkal, majd új frizurát is kreáltam neki: levágtam jó rövidre az egyébként hosszú babahajat. Azt hittem visszanő. Hát, nem így lett. Viszont eléggé bizarrul nézett ki a piros szemével és a csutkára vágott hajával. Mivel látni sem bírtam, ezért betettem a szekrény legaljára. Kislánykorom legelső és legutolsó játékbabája így végezte: magányosan a ruhásszekrény mélyén, egyedül és elhagyatottan.
Barátságok jöttek-mentek, bár leginkább a fiúkkal társalogtam, az ő társaságukat kerestem. Erősítette mindezt, hogy válogatott futballista édesapám fejébe vette, hogy megtanít bennünket – engem és a húgom – focizni, azzal viszont nem számolt szegény feje, hogy drága nagyobbik lánya – azaz jómagam – mindenféle labdaalkalmatosságtól ijedten menekülni fog és mint ilyen teljesen alkalmatlan e labdajáték elsajátítására. Apukám felismervén ezt úgy gondolta inkább beállít a kapuba, ott talán farag belőlem valamit. Nem így történt, mert, amint repült felém a labda én azzal a mozdulattal már az arcom elé is tettem a kezem, nehogy eltaláljon, és ezzel egyidőben éppen a labda mozgásával ellenkező irányba mozdultam. Summa summárum, így nem lettem focista, és a legalapvetőbb szabályokat elsajátítani képes futballrajongó sem.
Úgy emlékszem mindig nagyon vékony voltam, olyannyira, hogy erősítő injekciókat kellett kapjak, annyira csenevész kismadár testem volt. Rémlik, hogy az osztályba, ahová jártam én voltam a legalacsonyabb és a leginkább testileg fejletlen kislány. Minden lány után megfordultak a fiúk, kivéve utánam, hiszen inkább hasonlítottam egy kisgyerekre, mint egy növésben lévő, és ahol kell gömbölyödő fiatal lányra. Gyermekem szavaival élve olyan voltam, mint egy vasalódeszka! Mondjuk úgy, hogy míg az osztálytársaimnak javában udvaroltak a fiúk, addig rám a kutya sem volt kíváncsi. No, nem is bántam, találtam én mindig sokkal jobb elfoglaltságot magamnak.
Írtam. Már akkor is. Folyton, szinte mindent papírra vetettem. Volt egy füzetem és azt képzeltem az a leendő könyvem és én kanyarintom bele a történetet. Mivel eléggé sokat olvastam, így igen nagy volt a szókincsem, nem volt gond magamat papíron kifejeznem. Gyártottam a szebbnél szebb történeteket, lassan tele lett a füzet érdekesebbnél érdekesebb sztorikkal, melyeket természetesen senkinek nem mutattam meg, ugyanis valamilyen különös okból kifolyólag szégyelltem e tevékenységemet. Eldugtam, elrejtettem, hogy senki meg ne találhassa. Olyan jól sikerült, hogy a végén még magam sem leltem rá...
Mivel az írás lételemem volt, így azt képzeltem, hogy az iskolai újság főszerkesztője vagyok, és mint ilyen, én írom az iskolaújságba kerülő cikkeket. Jobbnál jobb, az életből vett történettel gazdagítottam a lapot, még illusztráltam is anyukám Nők Lapja magazinjából kivágott képekkel. Szívesen emlékszem erre vissza, igazán kreatívnak éreztem magam már akkor is. Tudtam, hogy ez az, amivel majd egyszer foglalkozni szeretnék, mert az írásban megmutathatom ki vagyok és merre tartok. Könnyedén jöttek a gondolatok, apró gyerekkezemmel pedig lejegyeztem kislány-fejemben lévő érzéseimet, vágyaimat és elképzeléseimet. Írás közben igazán önmagam lehettem, élveztem, hogy minden külső elvárástól mentesen létezhetek, úgy és azt tehetem, ami mindig is érdekelt és örömmel töltött el, hogy írhatok, írhatok és megintcsak írhatok!
(Folytatása következik!)
Verebi Ivett____________________________________________________________________Ha van kedved, látogass el a Facebook oldalra, vagy böngéssz tovább itt a blogon.Tetszett a bejegyzés? Kérlek, oszd meg másokkal is!
