Mostanság gyakran találkozom a változás és változtatás iránti igényre való törekvéssel. Önmagunkkal, a környezetünkkel, a jelenlegi munkánkkal, vagy az egész hozzáállásunkkal kapcsolatosan. Végtelen írások szólnak a változtatás, a bátor élet és az önmegvalósítás témakörében, melyek - akarva vagy akaratlanul - arra ösztönöznek (de minimum elgondolkodtatnak), hogy merjünk kilépni az oly' sokat emlegetett komfortzónánkból és vágjunk bele valami újba, egy addig ismeretlen dologba, vagy egyéb másba, vagy éppen hagyjunk fel régi szokásainkkal, tapasztaljuk meg az újdonságok erejét, legyünk jelen tudatosan és alakítsuk mi magunk a világunkat, merthogy ezt csak mi tudjuk megtenni, gondolatainkkal és hozzáállásunkkal formáljuk a kinti világot, meg különben is teremteni vagyunk képesek.
Szuper gondolatok, igazán értékelem e pozitív hozzáállást és magam is előrevivő gondolatoknak találom valamennyit, még ha fenntartásokkal kezelem is egyiket-másikat, egészen pontosan azért, mert van olyan élethelyzet, vagy egyéb esemény, amikor mindez kivitelezhetetlen. Nem rajtad, nem rajtam és nem is másvalakin múlik, egyszerűen csak megtörténik és abban a pillanatban csak tűzoltásra van lehetőség és nincs helye a teremtő gondolatoknak és az önmegvalósításnak sem!
Miért írom mindezt? Azért, mert egyre nagyobb nyomást érzek a változtatásra való igény előretörésében, mely gyakran annyira óriásira növekszik, hogy szinte összeroppant és ezzel egyidőben el is gondolkodtat.
A kívülről jövő változtatásra való felhívás számomra minden esetben egy egyéni akarat-megnyilvánulás, mely legfeljebb az adott személy esetében értelmezhető helyesen vagy odaillően. Ha valamit meg akarsz változtatni azt - jó esetben - külső nyomás nélkül is megteszed, mivel - kész, önmagáért felelősséget vállalni tudó felnőtt emberként - képes vagy felismerni annak szükségességét. Ha nem változtatsz rajta, számomra azt is pont jól van úgy ahogyan, talán még nem értél meg rá, egy hangzatos facebook-, instagram- vagy éppen blogposzt nem fog efelé terelni ekkor sem.
Amikor készen állsz rá, akkor fog megtörténni, se előbb, se később, úgy hiszem, teljesen egyénfüggő ki mikor lép bele ebbe az állapotban.
Ha egyáltalán belelép... mert mi van akkor például, ha egyáltalán nem akar változtatni, mert pont úgy jó neki, ahogyan van?
- Nem akar híres motivációs előadó (akikből már egyébként is van elegendő kis hazánkban), vagy egy nagyvállalat első számú embere lenni, de nem akar másokat támogatni sem, mert pontosan elég számára az, akiket a környezetében kézen kell fogni.
- El tudod képzelni, hogy van olyan ember, aki tökéletesen jól érzi magát úgy, ahogyan van két gyerekkel, egy takaros kis házzal meg a kertben szaladgáló háziállatokkal?
- Nem akar nagyon önmegvalósítani sem, vagy netán csoportokba rendeződve a saját lelkében kutakodni, mert ténylegesen és örömmel foglalja le őt a két csemetéje, a háztartás és napi feladatok a munkahelyén.
- Képes vagy azt elfogadni, hogy van olyan férfi vagy nő, aki tökéletesen elégedett azzal, ha elvégzi a napi rábízott feladatokat és utána szépen hazamegy, a családnak megfőzi a vacsorát, a gyerekeinek a fejét megsimogatja és olvas néhány oldalt a kedvenc könyvéből, majd jóízűen zárva a napot álomba szenderül?
- Létezhet-e olyan ember, aki nem vágyik felelősségteljesebb munkára annál, ami van és még esetleg élvezi is amit csinál napi nyolc, kilenc, x órában?
- Van-e még olyan valaki, akit tökéletesen ki tud kapcsolódni egy vacsorafőzés közben, vagy netán a kiskertben kapirgáláskor az éppen aktuálisan divatos különböző meditációs, mindfulness és egyéb relaxációs technikák elsajátítása és gyakorlása helyett?
- El tudsz képzelni olyan embert, aki semmi nagy dologra nem vágyik, csak arra, hogy lehetőség szerint ne bántsák, legyen fedél a feje fölött és pont annyi pénze legyen, amiből kényelmesen megélhet mindenféle nagy tervek és önmegvalósítás nélkül, pusztán azért mert jól érzi magát a bőrében?
Jómagam igenis el tudom képzelni, sőt láttam is már hasonlót, tisztelni is tudom emiatt az illetőt! Ezek az emberek most megszeppenve kérdezik, hogy velük valami baj van-e esetleg, amiért nem tudnak beleállni, vagy ebben részt venni, netán az akkora probléma, hogy úgy érzik magukat jól és komfortosan, ahogyan éppen léteznek? Megijednek és körbenézve azt láthatják, hogy
sokan őrjöngve és türelmetlenül hajszolják a változtatás okán önmagukat, terjesztik az igét miért kell és jó mindez.
Persze, van, amikor elkerülhetetlen, velem is történt nem egy dolog, amikor az akkori gyakorlatot és szokásaimat nem lehetett tovább vinni, mert az egyszerűen visszafordíthatatlanul a káromra vált volna. Mindezt azonban belülről jövő igényként fogalmaztam meg miért jó nekem, ha az addigi - rossz és káros - szokásaimmal felhagyok és fogamat összeszorítva valami másba és újba kezdek bele. Magamból indult ki, önmagam vezettem rá saját magam és nem egy kívülről jövő divatos mozgalom nyomán jutottam el a változtatáshoz való igényig.
Egy szó mint száz, részemről teljesen rendben van, ha valaki NEM AKAR VÁLTOZTATNI, MEGVÁLTOZNI, csak azért, mert ezt most annyian megteszik. Nem erőszakolja meg magát mindezzel, hanem éli úgy az életét, ahogyan neki jó és kellemes, a maga megszokott ritmusában a jól begyakorolt rituáléival és rutinszerű működésével (erről ebben a bejegyzésben is olvashatsz).
Változni és változtatni jó dolog, de nem mindenáron! Ha adott a belső igény úgyis elkerülhetetlen, ám amíg kívülről jön egyfajta nyomás, addig mindez csak egy hatalmasan hangzatos, csillogós papírba bugyolált nagy lufi lesz.
Verebi Ivett
Life & Art CoachingBach-virágterápia@coachingönmagadért
