Mint a Nagymamám szilvalekvárja. Annak idején sokszor főzött nekünk, kinn az udvaron egy nagy üstben kavargatta a forróságban fővő szilvát, amelyet előtte gondosan együtt szedtünk a gyümölcsösben. Az érett gyümölcsöt összegyűjtöttük és hazavittük, majd nagymamám varázslatos tudományával lekvárrá változtatta azt mindannyiunk örömére.
Még ma is emlékszem az ízére: édes volt és tele volt minden jóval! Belefőzte szívét, lelkét. Több órán keresztül keverte, érlelte az ízeket a nyár végi forróságban, a gyümölcs legjavát akarta kinyerni, megfőzni nekünk. Minden alkalommal, minden nyáron sikerült ez neki, a legcsodálatosabb délutáni uzsonnát varázsolta a kezünkbe a maga sütötte kenyérrel együtt.
Ételek. Némi hozzávalóból főzött finomságok. Másvalakinek csak egy-egy alapanyag, egy-egy eszköz arra, hogy az éhes szájakat eláthassa élelemmel. Nagymamámnak azonban nem csak ezt jelentette! Ő a SZÍVÉT tette bele! Odaadott magából egy darabot! Az ételen keresztül megkaphattuk a SZERETETÉT!
Lekvárfőzés közben tudta elmondani nekünk mennyire szeret bennünket. Minket a kisunokáit. Fantasztikus asszony volt, a maga keménységével és szigorával. Olyan mély sebeket hordozott magában, amelyet én akkor még nem sejthettem, nem láthattam belőlük egyet sem. Rejtve maradtak előttem, mindannyiunk előtt. Talán még maga előtt is titkolta saját fájdalmát…
Én nem érzékeltem mindebből csak a felénk irányuló mérhetetlen szeretetét! Végtelen türelemmel válaszolta meg százszor feltett kérdéseinket. Sosem volt ingerült, vagy fáradt, tőle nem hallottam egyszer sem, hogy mennyire kimerült és nincs ereje semmire. Fáradhatatlanul sütötte hajnalban a kenyeret, a friss cipót és nyáron a szilvalekvárt. Olyat, amilyet azóta sem ettem. Olyat, amilyet már nem is fogok enni sohasem. Csak ő tudta a titkát, csak az ő szívében elevenedett meg a titkos recept, csak az ő keze által vált az ételből csoda! Rejtélyes, misztikus világ volt az övé, amelyet étel formájában tárt elénk. Etetve szeretett bennünket… úgy, ahogyan talán senki mást, talán még a saját gyermekeit sem…
Nagymamám szilvalekvárja maga volt a csoda! Minden nyáron benne volt ő maga is, benne érződött a szívével, lelkével belefőzött valódi SZERETET. A fanyaron édes gyümölcsből főzött tiszta és meleg szeretettel alkotott finomság!
Ma is szeretettel gondolok azokra a nyári délutánokra. Együtt voltunk, együtt készítettük a gyümölcsből készült finom ételt. Mi, gyerekek ott sürögtünk körülötte, szerettük volna, ha mi is kivehettük volna részünket ebből a mágikus folyamatból. Érinteni vágytuk a csodát, közel szerettünk volna kerülni hozzá.
Nagymamám egy VARÁZSLÓ volt a szememben: kézzelfoghatóvá tette a szeretetet, azt, amelyet csak ő volt képes átformálni olyanná, amelyet végül nekünk adhatott. Benne így talált utat magának a tiszta és érintetlen, szinte szűzies szeretet. Nagymama-szeretet az unokák iránt, amely a legszentebb, legmelegebb érzés volt az akkori világomban. Máig az! Emlékképek, érzetek formájában él bennem tovább, amelyet egyszer majd én is odaadhatok a legkisebbeknek, az unokáimnak.
Szeretet. Egy érzés, amely mindent áthat. Egy szívből jövő érzelem, amelytől felmelegszik a szívem, és a legnagyobb hidegben is képes lángra lobbantani a legapróbb szikrát is ott benn, legbelül. Egy érzet, amelytől tele lesz a lelkem apró kis lámpásokkal, amelyek fényében nem tévedek el a legnagyobb sötétségben sem.
Világosság és melegség, finomság és édesség, akárcsak a Mama szilvalekvárja.
Szeretet. Minden. Teljesség. Szentség. A Nagymamám…
