Édesapám ma hatvan éves, tőle származik a fenti gondolat. Meglepődtem rajta, bevallom. No, nem a korán, mert azzal tisztában vagyok, és nem is azon, hogy mindez elhagyta a száját, hanem a mondat valóságosan mély és igaz tartalmán.
Hatvan év. Nem kevés. Nagyszüleim régen azt mondták: „megette már a kenyere javát”. Hatvan évet élni talán egy pillanat, talán egy örökkévalóság. Majd ha annyi leszek, megírom én hogyan éltem meg, de addig csak elképzelésem lehet róla. Ha egyáltalán el tudom képzelni, mivel számomra még csak apukám tudja megmutatni mi minden lakozik ennyi esztendőben. Azt, ahogyan őrzi az elmúlt hat évtized minden örömét, bánatát, vidám és szomorú pillanatát. Magában hordozza a meg- és átélt örömteli vagy kevésbé derűs eseményeket, a sikereket, kudarcokat, az újjászületést, vagy éppen a hanyatlást. Nyilvántartja a menet közben elkönyvelt élet-nyereségeket, de nem feledkezik meg az elkerülhetetlen veszteségekről sem. Mindent magába olvaszt, mit a fiatalság adott, aztán továbbviszi mindennek varázsát a felnőttkorba, majd megállapodva nyugtázza azokat belép egy idősebb, érettebb életszakaszba.
Töményen konzerválja hatvanévnyi élet minden fontos és kevésbé fontos momentumát, hogy a végén lezárva egy korszakot tiszta lábbal léphessen be az újba.
Hatvan év. Sok és kevés egyszerre. Rengeteg élmény és esemény sűrűsödik össze e két gömbölyű számjegyben. A lehetőségek nagy része már a múlté, de közülük talán egyet-kettőt még tovább lehet vinni… talán van még létjogosultsága a be ne váltott álmoknak, a meg nem élt kívánságoknak. Más formában, tapasztalattal a hátuk mögött új tartalmat adhatnak az elkövetkezendő éveknek, kiszínezhetik és új köntösbe öltöztethetik azokat. Mert nincs még vége, még lehet sok hátra. Ha nem is évekből, de tapasztalásokból mindenképpen! Mert az évek – ahogyan édesapám mondta – „hazafelé” visznek, egy olyan világba, amit mi még nem ismerhetünk, de addig is itt, a Földön kell jól létezni, jól élni és jól tapasztalni. Gyűjteni sok-sok élményt, ismeretet, benyomást a világról és egymásról. Megvalósítani régóta dédelgetett apró, vagy éppen hatalmasnak tűnő álmokat. Gyerekeknek nagyapja/nagyanyja lenni, játszani, szeretni, örülni annak, amennyi és ahogyan megadatott.
Élni. Egyszerűen csak ÉLNI.
Tartalommal, nagyszerűséggel, szeretettel megtölteni a mindennapokat. Élni nagyokat és lubickolni benne naphosszat. Élvezni a hétköznapokban rejlő ünnepet, észrevenni az élet adta megannyi hangos vagy hangtalan, látható vagy éppen láthatatlan csodáját. Felfedezni megannyi bámulatos kicsinységet, rácsodálkozva a lét bámulatba ejtő gazdagságára.
Egészen addig míg lehet, ameddig „haza” nem érünk…
- Verebi Ivett -
