Egy sarokban kuporodva éled az életed. Nem látnak mások, te sem látod magadat. Egész lényedet körbelengi valami megfoghatatlanul szomorú homály. Szemed könnyes, arcodon megállíthatatlanul folynak lefelé a mély bánattal teli vizes cseppek...
Keresed hol vagy és miért kerültél ide. Ki az, aki ide száműzött téged? Miért tette ezt veled? Miért nem tudott megvédeni, amikor igazán szükséged lett volna rá? Hogyan fordulhatott elő, hogy nem vette észre mennyit ártott neked mindezzel? Hogyan lehetett olyan vak, hogy mindezt észre sem vette…
Remegsz, félsz. Hirtelen szemed elé tódul az összes gyermekkori emléked. Látod magadat újra meg újra apró, kicsi és védtelen gyermekként, aki csak szülei szeretetét kérte, semmi mást! Mégsem kaphatta meg, mert láthatatlan volt a számukra…
Nem érted miért nem tudtak úgy szeretni téged, ahogyan más gyerekeket a szülei. Azt kérdezed magadtól, neked miért nem adott a sorsod együttérzőbb, téged szeretetben megtartó családot, olyat, ahová jó haza menni, ahol örülnek neked? Szinte beleszédülsz a fájdalomba. Azt hitted már mindent elfájtál, amit csak lehetett, azt gondoltad már mindent megoldottál, amit csak meg lehetett oldani.
Talán úgy hitted, már minden terhet letettél, amit kéretlenül, akarva-akaratlanul rád pakoltak őseid. Megkönnyebbülést vártál, ehelyett csak újabb fájdalmat kaptál jutalmul.
Elkeseredsz. Keresed a nem létező válaszokat a fejedben körbe-körbe keringő gondolatokra. Miért? Hogyan? Kivel? Miért akkor, és miért úgy? És egyáltalán miért veled? Miként történhetett meg annyi borzalom, amely nem a nyugodt gyermekkort hozta el számodra, hanem a szenvedések nyomorúságos tárházát?
Azt kérdezed, te talán nem érdemelted meg a szeretetet? Azt a szeretetet, ami minden gyermeket fogantatásától fogva megillet. Azt, amely nélkül lehet ugyan élni, ám amelynek hiányakor hosszas szenvedés, és biztosan eljövő, lassú haldoklás vár mindenkire...
Ülsz a sarokban, még mindig remegsz. Kérdések ezrei tolonganak az elmédben, nem találsz rájuk igazán megnyugtató és felszabadító válaszokat. A kérdések nem válaszokat, hanem újabb kérdéseket szülnek. Úgy érzed, megőrülsz ebben a számodra nyomasztó helyzetben, amely immáron annyira fojtogat, hogy szinte levegőt sem kapsz.
Az életedért küzdesz! Az életedért, amit nem te kértél, azért, amelynek minden szenvedését elfelejtenéd most és mindörökké!
Most én szólok hozzád, és arra kérlek, végy egy mély levegőt és lélegezd ki a lelkedet szennyező, fájó érzéseidet. Egy-kettő, lassan beengeded magadba a megbocsájtás tiszta levegőjét. Három-négy, kifújod a bántó és mérgező gondolatokat. Ismételd ezt még egészen addig, amíg könnyebb nem lesz!
Most pedig lépj oda a sarokban rémülten kuporgó GYERMEKI ÉNEDHEZ és vigasztald meg! Bújj oda hozzá, mondd meg neki mennyire szereted őt! Nézz a szemébe, és lásd meg benne a szeretetre éhes teremtményt!
Vedd a bátorságot és végre fogd meg a kezét, vezesd őt egy biztonságos helyre. Oda, ahol végtelen szeretet veszi körül, oda, ahol úgy szeretik ahogyan van, elvárásoktól és régi buta, mások és önmaga által gyártott címkéktől mentesen. 
Szeresd őt, nevelgesd! Ültesd az öledbe, nézz bele gyermeki szemébe, és üzend meg mennyire fontos neked. Mondd meg neki, hogy te és ő egy világ vagytok, összetartoztok, csak most szét vagytok választva, szét vagytok szakadva. Kérd őt, fogadja el a szeretetedet, és próbáljon meg bízni benned. Öleld meg, öleld őt jó sokáig, egészen addig, amíg azt nem érzed, hogy elfogadott téged.
Segíts neki, fogjatok össze! Bátorítsd, és töltsd be a hiány fájóan tátongó üregeit. Borítsd be lényed minden melegségével, add oda számára, ami a legjobban hiányzik: a fényességet és az örömöt, hogy itt, ezen a Földön ti egyek vagytok, és összetartoztok mindörökké.
Neveld fel most gyermeki énedet, legyetek együtt sokat, add meg neki mindazt, amit gyermekkorában nem kaphatott meg. Tanítsd őt, és biztasd! A legtöbb azonban, amit tehetsz érte az, hogy nagyon nagyon SZERETED ŐT! Olyannak, amilyen, évtizedes sebeivel, szorongó és bizonytalan lényével együtt!
Nevelgesd őt türelmesen, meglátod nemsokára együtt ünnepelhettek majd! Szeresd, öleld, vigasztald meg, türelemmel, jó szóval, tiszta és melegséggel teli szívvel!
FELNŐTTKÉNT segítsd most világra a benned élő gyermeket!
Lásd meg kicsinységét, lásd meg mennyire esendő! Támogasd őt, és játsz, örülj vele teljes szívedből, akkor lassan, nagyon lassan oldódhat a valódi lényét régóta börtönben tartó évtizedes béklyó. Figyeld, amint szétpattanak majd szíve köré acélból font kemény bilincsei…
Emlékeztesd őt értékes és szeretni való létére! Emlékeztesd őt valódi nagyságára: arra, amiért a világra érkezett, arra, hogy ő is egy csodás és megismételhetetlenül egyedi ajándéka a hatalmas Mindenségnek!
Verebi Ivett
Life & Art CoachingBach-virágterápia@coachingönmagadért
