Velünk történt. Az én családomban, az én gyerekemmel. Előző este az iskolatáskáját átnézve egy másik kisgyerek füzetét találtam a táskájában. Ismerős volt a név, tudtam, hogy az egyik kis osztálytársáé. Nem értettem hogyan került oda, sosem szokta haza hozni más holmiját (gyakran még a magáét sem). Ma reggel megkérdeztem tőle…
Amit hallottam arra nem igazán voltam felkészülve, kisfiam ugyanis jól láthatóan ideges lett, és amit egyáltalán nem szokott tenni, hitetlenül és értetlenül állva előttem tagadta, hogy a táskájába idegen gyermek holmija keveredett volna! Összeráncolta a szemöldökét, teljesen egyértelmű jelét adta annak, hogy nem érti az egészet. Számomra azonban a legijesztőbb az volt, hogy hárított, tudomást sem akart róla venni, és szeretett volna kimaradni ebből a történetből.
Feltűnt a viselkedése, mert nem ehhez vagyok szokva. Kérdezgetni kezdtem. Teljes ellenállás, növekvő düh, harag és idegeskedés.
Apró ujjacskáit kezdte piszkálni, tépte a körmét.
Kicsit többről van itt szó holmi füzetnél – gondoltam magamban.
Lassan megnyugodott, igaz, segítettem is neki ebben. Magam is szerettem volna pontot tenni a dolog végére, meg aztán hajtott a kíváncsiság miért és mitől szorong ennyire a gyermekem. Biztosítottam hát arról, hogy nincsen semmi baj, a füzetet az iskolába visszavisszük, ő pedig odaadja az osztálytársának. Erre a mondatra azonban még idegesebb lett, mint addig, könnyek gyűltek a szemébe, elkezdett remegni. Kérdeztem tőle mi a baj, mitől fél? Azt válaszolta, hogy retteg a másik kisgyerek reakciójától, nem tudja mi lesz.
„Miért, mégis mi történhet?” – faggattam.
„Az történhet, hogy ha az osztálytársam bedurvul, akkor nem tudom mit fog csinálni velem, amiért véletlenül elhoztam a füzetét.” – válaszolta rémülten.
Szorong egy másik gyerek előre nem látható viselkedésétől. Annyira fél tőle, hogy alig meri kimondani. Fél, hogy nem tudja mi lesz vele, mi lesz a „büntetése”. Hét éves. Első osztályos. Fél, mi több, szorong! Egy másik gyerektől, az előre nem látható reakcióitól.
Azt ajánlottam neki, hogy az osztálytársa füzetét óra előtt adja oda a tanítónéninek, és mondja meg, hogy véletlenül hazavitte azt. Megnyugodott.
Az iskolához érve megkérdeztem tőle, hogy így rendben lesz-e amit megbeszéltünk, nincs-e még valami, ami nyomja a lelkét.
Minden rendben, anya! Úgy döntöttem, hogy nem a tanítónéninek adom a füzetet, hanem az osztálytársamnak és megmondom neki, hogy véletlenül hazavittem. Lesz, ami lesz!
Nagyon büszke vagyok rá! Szembenézett a szorongásával és úgy döntött, hogy nem fél tőle tovább, történjen bárhogy, ő bátran teszi a dolgát. Még csak hét éves. Szorong, ám mégis bátran felülírta a nyomasztó érzéseit. Talán félve az ismeretlentől, de mégis megy előre és teszi a dolgát. Bátran, ügyesen és kellő önbizalommal. Bízik magában – és én bízom benne.
Az én fiam. Az én kis-nagy büszkeségem.
Verebi Ivett
Life & Art CoachingBach-virágterápia@coachingönmagadért
