WomanLife ● Blog

Miként fordulhat az elő, hogy nagyon szerettünk volna belépni egy bizonyos képzeletbeli ajtón, azt hittünk zökkenőmentes lesz a bejutás, aztán valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mégsem így történt? Nem értjük miért alakult így, hiszen mindent megtettünk: felkutattuk a terepet, körbejártuk a témát, beszereztünk minden ehhez szükséges információt és mégsem jött össze, vagy nem úgy, ahogyan azt korábban jól megterveztük. Talán ide illik a régi mondás: ember tervez, Isten végez! Valóban. Amit mi nagy műgonddal megterveztünk és amiben hittünk, az egyszerűen nem akart semmilyen formában sem megvalósulni.  

Kulccsal és lakattal lezárt ajtók, melyek talán sosem nyílhatnak ki...

Velem gyakran előfordult ilyenkor, hogy átformáltam, megreformáltam az eredeti tervet, bízva abban, hogy úgy már menni fog. Persze nem így történt akkor sem. Elkeseredtem, időnként még az is előfordult, hogy önmagamban kerestem a hibát, szinte eszelősen kutattam hol ronthattam el, hiszen olyan szépen kidolgozott volt a terv, azt pedig végképp elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne valósuljon meg.

A sok-sok önkínzás ahhoz vezetett, hogy a nagy hiba-keresésben alaposan elfáradtam mind testileg, mind szellemileg. A test fáradalmait viszonylag gyorsan kipihenem, viszont a szellemi regenerálódás sokkal több munkámba, valamint időmbe kerül, mint azt korábban bármikor is gondoltam volna.

Néha még az is előfordult, hogy a kudarcoknak titulált bukásaim hatására - képletesen - a padlóra küldtem saját magamat és ott szenvedtem, gyakran hangosan sajnáltatva is magamat. Mivel "fogadóképes kereslet" nem igazán volt sohasem  a nyavajgásaimra, ezért gyorsan fel kellett ismernem, ezzel nem megyek semmire.

Felálltam. Mindig. Muszáj volt. Magam és mások miatt is. Nem fetrenghettem lenn a földön az idők végezetéig, egyrészt azért, mert nem éppen komfortos ott, másrészt azért sem, mert minél tovább tartottak ezek a földdel egyszintben lévő vergődéseim, annál nehezebb volt onnét felállnom. Az értelmetlen erőfeszítést pedig sosem szerettem, nem kívántam sem másoknak, sem magamnak, így hát igyekeztem a lehető legrövidebb időn belül újra felegyenesedni.

Amikor ismét álltam, egyenesen és előretekintően, akkor szememmel megint csak azokat az "ajtókat" láttam meg, melyek a legnagyobb erőfeszítésem ellenére sem akartak kinyílni. Hiába feszegettem, hiába akartam fejjel berohanni, egszerűen visszapattantam. Pedig sokszor nálam volt a kulcs is, mégsem tudtam nyílásra bírni e szerkezeteket... Vajon miért? 

Mire rájöttem, hogy nem az ajtóval, vagy a kulccsal van a gond eltelt némi idő. Felismertem, hogy az az ajtó, amelyen nem szabad átlépnem, vagy amelyet még nem ajánlatos kinyitnom, az egyszerűen nem az enyém, nem haladhatok át rajta, pusztán azért, mert amit mögötte láthatok, vagy érezhetek arra még nem vagyok eléggé fölkészülve, vagy csak az égiek nem nekem szánták a mögöttes tartalmakat.

Ajtók, melyek ott állnak előttünk, látjuk őket, mindent elkövetünk, hogy át tudjunk rajtuk lépni. Mégsem tehetjük meg ezt, mert ami ott várna bennünket, abban összetörnénk, lelkileg esetleg sérülhetnénk is, mivel nem biztos, hogy fel vagyunk minden eshetőségre készülve.

Szerencsés, ha mindezt még időben felismerjük, megkímélve magunkat egy-egy újabb csalódástól. Úgy gondolom azonban, hogy ilyen kinyithatatlan és átléphetetlen ajtókkal törvényszerűen mindannyiunknak találkoznunk kell legalább egyszer az életünkben! Nem másért vannak azok, mint hogy tanítsanak és figyelmeztessenek bennünket arra, hogy amin nem juthatunk be, azért kár minden erőfeszítés pusztán azért, mert amit erővel akarunk felfeszíteni vagy birtokolni, az nem lehet a miénk.

Tovább kell hát keresni, egészen addig, amíg végre megtaláljuk a saját magunk, csak nekünk nyíló "ajtókat".

Amikor egy ajtó bezárul előttünk, egy másik mindig ki szokott nyílni. A gond az, hogy bánatunkban gyakran túl sokáig vesztegetjük az időnket a bezárult ajtó előtt, és nem vesszük észre, melyik ajtó tárult ki és várja beléptünket.

(Alexander Graham Bell)