(Szigorúan elfogult vélemény saját tapasztalataim alapján.)
Hogy kinek mit jelent a hivatás az nagyon változó. Némelyikünk viszonylag korán megtalálja álmai állását és hosszú időn át hivatásként képes tekinteni arra. Örömet okoz számára a munkával együtt járó aktív és tevékeny élet, jól érzi magát benne. Mások hosszú éveken át abban a hitben élnek, hogy amit csinálnak az életük fő műve, azért érdemes minden nap felkelni és menni előre. Később aztán rádöbbennek, hogy mégsem az álomhelyükön vannak. Olyankor keresgélnek, kutakodnak és jó esetben másfelé kanyargó utakat is találnak. Ha figyelnek, ha észreveszik az apró jeleket, ha engednek szívük hívásának. Ha nemcsak kifelé, de befelé is képesek koncentrálni. Ha nem csak aggyal, de lélekkel is látnak.
Vannak, akik akkor találják meg az igazán fontos "hivatást", amikor minden összedőlni készül körülöttük, amikor egészen más szelek fújdogálnak, mint addig. Vannak, vagyunk így talán sokan.
Ez az én történetem. Magam írtam. Én vagyok benne. Most. Közel negyven éve.
Egészen harminc éves koromig majdnem “meghaltam” az éppen aktuális munkáimtól. Roppant fontos embernek gondoltam magam. Égettem a gyertyát ötvenhat végről és őszintén csodálkoztam, ha csak pislákolt. Akkor még nem értettem mi lehetett ennek a valódi oka... Mindenbe belefogtam, amibe csak lehetett: szerkesztettem és írtam szakmai könyvet, voltam ellenőr egy hivatalban, aztán rám bízták egy kisebb csoport vezetését úgy, hogy akik alkották a team-et sokkal többet tudtak a szakmáról, mint én valaha is fogok. Borzasztó hiteles voltam... (nem!!!) Gyakorlat hiányában mindent tudni akartam, ezért utána olvastam, tájékozódtam, figyeltem mindenre, mi a szakmámhoz kapcsolódott. Azt hittem így válok majd környezetem elismert és megbecsült tagjává. Valójában túlzás volt szinte minden, amit abban az időben csináltam. Túlzott elvárások magam és mások irányába. Túlzás a munkába fektetett energia és idő tengelyén. Túlzott reakciók részemről, ha nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azokat korábban megterveztem. Borult minden, amiben addig hittem, borult szinte az egész életem, ami nem abba az irányba haladt, ahogyan én - akarattal - szerettem volna.
Akkor azt hittem ez az élet és mindennek így kell lennie. A munka, a hivatás az első, minden más másodlagossá alacsonyodik. A karrier érdekelt, a siker, meg a hozzá kapcsolódó csillogó és talmi dolgok. Mindenhol ott voltam, mindenben részt vettem. Ki nem hagytam volna egyetlen „fontos” megbeszélést, értekezletet vagy éppen találkozót sem. Úgy hittem, az a sikeres ember, aki minden fontos eseményen megjelenik, ott van és elszórja a jelenlévők között a nevét meg a egyéniségét. Akkor majd tömegestől jönnek a megkeresések, mindenki munkát ajánl, az igazán szemfülesek pedig felfedezik a csodás személyiségben rejlő kiaknázatlan lehetőségeket.
Tényleg így gondoltam. Komolyan. Őszintén. Azt hittem ebben rejlik minden siker kulcsa, ezen keresztül vezet kacskaringó nélküli út a vágyott beteljesüléshez, a személyiségem valódi és tartós kibontakozásához.
Mivel valószínűleg pont az a „gén” hiányzik belőlem, ami túl sokáig képes elviselni a saját maga hülyeségét, így ennek köszönhetően nem maradtam hosszú ideig ebben az állapotban.
Egyrészt fárasztott, nem adott akkora élményt, mint azt korábban reméltem, másrészt nagyon pontosan éreztem, hogy mindez idegen tőlem. Idegen, mert nem éreztem jól magam benne. Idegen, mert akik körülvettek azoknak nem én kellettem, hanem valami idealizált jellem, aminek persze tökéletesen képtelen vagyok (máig) megfelelni. Idegen, mert idegennek éreztem magam a saját belsőmben, hiszen lényem legmélyén tűpontosan tudtam mi a legmegfelelőbb a számomra. Nem nagy titok, nem ez! Nem úgy, nem ott és nem akkor, azokkal az emberekkel. És nem azzal az emberrel, aki én magam voltam.
Harminckét éves koromban azonban megnyomódott az én fejemben is egy aprócska gomb, mely teljesen áthangolta az addigi gondolkodásomat és érzéseimet. Semmit nem akartam jobban, mint édesanyja lenni egy önmagát ellátni képtelen kis élőlénynek! Semmi mást nem szerettem volna, mint vele együtt újra átélni a születést, vele együtt tanulni meg hogyan kell egy másik embert szeretni. Nem kellett az érzésre sokat várnom, hamar megfogant a kis élet. Gyönyörű nyolc hónapot töltöttünk együtt, egymással harmóniában. E hónapok életem legszebb időszakának számítanak, meleg szívvel emlékszem vissza rájuk, minden rózsaszín ködben úszó szentimentalizmust nélkülözve.
Aztán megszületett Ő, a most már kis/nagyfiam! Minden nap tanulgattuk egymást, örültünk annak, hogy egymás mellett lehetünk, hogy vagyunk egymásnak. Ez a kis emberke nem csak örömet hozott az életembe, hanem valami egészen különleges képességet is birtokolt: gyógyítani tudta édesanyját!
Gyógyította a sok sebbel tarkított lelkemet, gyógyította a be nem gyógyult sérüléseimet.
Ajándék az egész lénye, kinek talán a legfontosabb adománya az, hogy megtanított szeretni! A kis mágus, aki élő és lüktető szeretetként átjárta szívem összes sejtjét. Varázslatos lénye bearanyozza napjaimat. Együtt örülünk és ha kell, együtt bánkódunk. Elfogad olyannak, amilyen vagyok. Előtte nem kell megjátszanom magam – egyébként is nagyjából képtelen vagyok erre – pontosan abban a formában szeret, aki éppen vagyok. Hasonló természetünkből kifolyólag igen gyakran összekapunk, de amilyen gyorsan jön a harag olyan gyorsan távozik is. Képtelen vagyok rá haragudni, és úgy hiszem Ő is így lehet ezzel.
Nem telik el úgy nap, amikor ne mondaná el mennyire szeret. Nem telik el úgy nap, hogy ne mondanám neki ugyanezt. Hogy fontos a számomra, hogy vele teljes az életem. Hogy azóta élek igazán és valójában, mióta Ő a világra jött. Hogy minden másnál fontosabb számomra a kis lénye, a jólléte és a testi- lelki egészsége. Boldog gyermekkort varázsolunk számára karöltve az édesapjával. Hogy neki már egy hangyányival könnyebb és egyszerűbb legyen…
Hogy természetes legyen számára a szeretet. Csak úgy. Önmagáért. Nem a tetteiért vagy a jó cselekedeteiért, hanem azért, hogy van nekünk. Hogy létezik és boldogságot ad minden egyes vele töltött pillanat.
A legnagyobb tanítómesterem nem a szakmám, amit megtanultam, vagy a könyvek, melyeket elolvastam, hanem a saját gyermekem. Vele együtt tanulom az élet nevű csodaszép történetet, vele együtt teljes minden napom, vele és általa tapasztalhatok meg valódi érzéseket. Azokat, melyek igazán fontosak, melyek valóban lényegesek. Még akkor is, ha a sikert nem érzem és nem élem meg minden egyes pillanatban. Még akkor is, ha gyakran „túlóráznom” kell. Még akkor is, ha sokszor nem látom hová vezet egy-egy döntés, vagy cselekedet. Még olyan áron is, hogy talán sosem lesz meg a jól elvégzett munka jutalma.
Hét évvel ezelőtt hoztam egy döntést, mely által édesanyává váltam. Egy csodálatos gyermeket nevelgetek nap, mint nap. Még ha néha nagyon nehéz és kimerítő is jól, vagy legalább elég jól csinálni, akkor is minden percért hálás vagyok. Neki és magamnak, amiért ebben élhetek. Nincs számomra ennél fontosabb „munka”, mindent ezen a szemüvegen keresztül nézek és vizsgálok. Ha választanom kellene sikeres karrier és harmonikus családi élet között egyetlen percig nem gondolkodnék a válaszon. Egyetlen munka oltárán sem áldoznám fel a családom nyugalmát, egyetlen állás, karrier vagy siker sem lehet olyan fontos, melyet előre sorolnék ilyen áron. Nem, mert én már választottam. Hét évvel ezelőtt. Még akkor is, ha nem mindig voltam ezzel tisztában. Őket, a családomat választottam.
A világ legfontosabb és legszebb "munkája" az enyém. Édesanya vagyok, mely számomra a valódi teljes élet és a legszentebb hivatás jelképe.
- Verebi Ivett -
