„Jól nézel ma ki!” – üdvözöl az egyik (férfi) kollégám kora reggel a munkahelyi büfében. Én, ahelyett, hogy boldog mosollyal az arcomon megköszönném a kedvességét mit csinálok? Elkezdek szabadkozni, hogy nem is úgy van az, hogy néznék már ki jól pont ma, amikor összesen körülbelül öt órát sikerült aludnom, és különben is, nem is értem a dicséretét.
Ebből a pár másodpercnyi monológból ráláttam egy rám jellemző fontos dologra: nem vagyok képes tisztán fogadni az engem ért dicséreteket, jó és bátorító szavakat. Nem tudom szűrés nélkül befogadni azokat, mert folyton keresem mögöttük a láthatatlan szándékot és gondolatokat, azonban tudom, hogy mindez egy teljesen hiábavaló és reménytelenül fölösleges tevékenység, mivel egyrészt nem vagyok gondolatolvasó, másrészt meg semmi értelme.
Pontosan tudom mit kellene tennem: elfogadni, hogy mások másként látnak, sokszor egészen másmilyennek, mint én „belülről” magamat. Párszor már bebizonyította az élet, hogy a gondolataim és elképzeléseim önmagamról egy más képet vetítenek a képzeletbeli mozivásznamon, mint amit a külvilág gondol, érez és lát belőlem.
Amikor azt mondtam egyszer, hogy engem biztosan nem is lehet szeretni, arra érkezett a kisfiamtól a válasz, hogy dehogynem, sőt, nagyon is, mindenek felett, mindenki előtt, egészen, teljesen, tiszta szívből. Neki elhittem.
Elhittem, mert megmutatta: úgy vagyok szerethető, ahogyan vagyok, nem kell a manír, a tökéletesség hamis álarca és a szépítő „smink”, mert Ő reggel gyűrötten és este fáradtan is szépnek lát, és ennek – nagy örömömre – hangot is ad.
Vagy, amikor azt gondoltam, hogy teljesen átlagos az, amit csinálok és írok (egyébként ezzel nincs is bajom, szerintem nem kell mindenkinek „különlegesnek” lenni, egyrészt azért, mert valahol mindenki az, másrészt meg azért, mert a világ így kerek számomra, átlagosan-különlegesen). Aztán persze ami prózát írtam egy könyvbe, nem is volt annyira „átlagos”, hiszen egy gyöngyszemnek nevezte a könyv kiadásért felelős hölgy, aminek persze nagyon tudtam örülni és végre elhittem (neki), hogy tényleg nem mindenki tudná úgy megcsinálni, ahogyan én, mert
ez én vagyok, teljesen és egészen, az átlagosan-különleges személyiségemmel együtt.
Aztán ott van az én férjemnek-való, akivel hivatalos papír nélkül is összekötöttük már az életünket tizenegynéhány éve. Szóval, van Ő, aki még mindig meglátja bennem ugyanazt a (jó, egy kicsit másféle) nőt, aki akkor voltam, amikor megismertük egymást.
Még mindig képes olyan szeretettel – megkockáztatom, talán szerelemmel – rám nézni, mint anno, fiatalságunk hajnalán. Még mindig érdekesnek, és időnként elérhetetlennek lát, pont úgy, mint huszonéves korunkban.
Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy engem választott gyermeke anyjának, bár arról nincsenek információim, ezt tudatosan vagy anélkül tette, mindenesetre mi együtt váltunk egy csodálatos gyermek szüleivé, és valószínűleg ez sem a puszta véletlen műve.
* * *
„Jól nézel ma ki! – mondja a kolléga, miközben reggelit vásárol magának.
„Köszönöm, nagyon jól esik, hogy ezt mondod, szebbé tetted a napomat!” – válaszolom legközelebb, amikor is tudatosan figyelek arra, hogy ne kibúvókat keressek egy felém jövő elismerés elfogadására, köszönetére, mert végre látom és érzem, hogy igenis szerethető vagyok nemcsak a magam, hanem mások számára is.
~ Verebi Ivett ~
__________________________________________________________________Ha van kedved, látogass el a Facebook oldalra, vagy böngéssz tovább itt a blogon.Tetszett a bejegyzés? Kérlek, oszd meg másokkal is!
