Az voltál, törékeny. Mindig is az voltál, te is tudod. Mégis keménynek akartál látszani. Miért?
Talán azt gondoltad akkor sebezhetetlen leszel és nem tud bántani többé senki. Kemény lettél, nem tudtál már lágy lenni. Áttörhetetlen falat húztál magad köré, amit egyre magasabbra építettél, míg végül már Te sem tudtál átlátni rajta. Bezártad magadat saját magad építette börtönödbe. Száműzted önmagad, nem tartottad magad elég jónak erre a világra.
Azt gondoltad megváltozott külsőd már nem elfogadható mások számára. Téveszméket gyártottál magadról, magadnak… Elhitetted önmagaddal, hogy értéktelen vagy, és azt is, hogy nincs szüksége rád ennek a világnak. Mindeközben éppen te mondtál le a saját világodról! Megtagadtad azt, megtagadtad az egész életed… Lemondtál magadról egyszer, s mindenkorra. Nem kellettél már saját magadnak sem. Eldobtad az életet, hátat fordítottál neki. Hátat fordítottál mindenkinek. Eltűnt belőled a fény… kihunyt, mintha sosem lett volna ott...Pedig ott volt! Mindig is ott volt, csak Te nem láttad! Te voltál az, aki nem vette észre mindezt! Elrejtetted, nem vállaltad. Csak meg kellett volna mutatnod nekünk, megoszthattad volna velünk. Talán Te is boldogabb lehettél volna. Talán, Te is érezhetted volna saját magad különlegességét. Talán, itt maradhattál volna még velünk egy kis időre…Elmentél, mert máshol van dolgod. A Te történeted rövid ideig tartott, ám annál több szenvedés töltötte be azt. Sokszor nem is bírtál vele… meg akartad szüntetni. Azért, hogy többé már ne fájjon. De minél görcsösebben akartad száműzni annál nagyobb erővel jött újra és újra. Neked ez volt a sorsod, neked ez volt a küldetésed… Már megértettem, elfogadtam ezt. Nehéz volt és sokáig tartott, de megtettem. Érted, magamért. Azért, hogy neked és nekem is könnyebb legyen.
Láttam miért történtek úgy a dolgok, ahogyan. Megértettem mi miért alakult egyszer így, máskor úgy. Nem volt könnyű látni azt a rengeteg, nemzedékeken átívelő szenvedést… amit Te is megkaptál, ami Neked rendeltetett. El kellett bírnod, nem tehettél mást. Cipelted a súlyos terhet, ameddig bírtad… de egyszer elfogyott az erőd. Az az erőd, amit már kislány koromban is annyira csodáltam benned!
Megszürkültél… és én végignéztem. Végig kellett néznem. Nem engedtél magadhoz elég közel, nem engedtelek magamhoz elég közel…
Aztán eljött a nap, amikor újra ott voltunk együtt. Attól kezdve elkezdtél ragyogni! Újra megteltél élettel, újra befogadtad magadba mindazt, amit egészen addig megtagadtál önmagadtól. Kevés volt az időd, Te tudtad ezt. Én is tudtam. Összekapaszkodtunk, felszálltunk a képzeletbeli vonatunkra, ahol csak mi ketten voltunk az utasok. Elfogadtál útitársadként. Megtanultál elfogadni… engem, az életed, azt, hogy nem vagy mindig erős és kemény. Elfogadtad a segítségem, amit én oly’ tiszta szívvel adtam Neked. Megtanultam adni… Egymást tanítottuk abban a pár röpke napban és hétben. Még akkor is adtál nekem, amikor nem is tudtad, hogy ezt teszed! Odaadtad nekem a szívedet, az összes szeretetedet. Látod, még akkor is jót akartál tenni! Csak szeretted volna, hogy szeresselek.
Én szerettelek mindig, akkor, ott is! Akkor is, amikor azt hitted, hogy lemondtam rólad!
Én láttalak Téged! Szerettelek. Most is szeretlek, hiába nem vagy már velem ebben a világban. A lelkem most is lát Téged! Érzem, hogy Te is látsz és szeretsz engem. Úgy, ahogyan egy édesanya képes szeretni a gyermekét. Köszönöm, hogy odaadtad a legnagyobb kincsedet: a szeretetedet!
Köszönöm Neked az életemet, köszönöm, hogy felneveltél, köszönöm, hogy vállaltad törékeny és szenvedéssel teli földi létedet értem is. Köszönöm, hogy megtanítottál adni és kapni. Köszönöm, hogy közben én is taníthattalak Téged.Köszönök mindent, de legfőképpen azt köszönöm, hogy az Édesanyám voltál!
_______________________________________________
Írta: Verebi IvettHa van kedved olvass tovább itt a blogon.Örülök, ha a Facebookon is csatlakozol hozzánk!Ha tetszett neked a bejegyzés, kérlek oszd meg másokkal is!
