Szomorúan szép arcú nő, közel a negyvenhez. Nem érti miért olyan átkozottul nehéz az élete, miért érzi annak egyáltalán. Körülötte mindenki boldog és elégedett, menetelnek a ranglétrán felfelé, kiteljesedett párkapcsolattal, nyugodt családi élettel a hátuk mögött. Másoknak megy, neki nem. Így érzi, ebben éli az életét, közben folyamatosan azon kattog, hogy nem elég jó, nem elég szerethető, senkinek sem elegendő, amit letesz az asztalra. Ha kudarc éri mások majd kinevetik és megvetik, tökéletesnek kell lenni, mert ezt várja el és ezt tolja elénk a világ. Belefut ő is szépen ebbe a szűk utcába…
„Félek!” – mondja. Kérdezem mitől és ő sorolja megállás nélkül. A kiszolgáltatottságtól, a megszégyenüléstől, a bizonytalanságtól, az elhagyatottságtól, a tökéletlenségtől, a dühtől, a türelmetlenségtől, a frusztrációtól. Az emberi kapcsolatoktól, a magánytól, a szeretetlenségtől, a szeretettől. Az érzelmektől, az érzelmek hiányától. Az önmagát bántó gondolatoktól, az önostorzástól és a befelé irányuló szeretet hiányától.
Traumákkal teli gyerekkor az övé. Bántották lelkileg és fizikailag egyaránt. A dühös tehetetlenség rajta csapódott le minden egyes nap. „Nem vagy fontos!” – érezhette számtalanszor, kimondva és kimondatlanul is ezt üzente számára az édesanyja. Nem várt gyerek, ki mégis megérkezett a családba. Talán okkal, talán véletlenül, de éppen oda küldték az égiek. Édesanyja saját maga tehetetlen dühét gyakran kontrollálatlanul vezette le kicsi testén. Sajgott teste, lelke… Sokan tudták, sokan végig nézték, mégsem tettek semmit, egyedül maradva saját magát kellett megvédenie. Ezt a mintát, a „csak magamra számíthatok” hozzáállást vitte tovább felnőttkorára. Nem volt fontos a léte, nem volt fontos mire vágyik igazán, mindig mások mondták meg helyette mi az, ami igazán jó neki.
Fizikailag ugyan közel, ám érzelmileg nehezen hozzáférhető apa. A biztonság csak egy illúzió, melyet sem édesanyjától, sem az édesapjától nem kapott meg szinte sohasem. Ha mégis, akkor is csak pillanatokra, emiatt számára a bizonytalanság az alapállapot, innét indul ki minden. Gyerekként rendezkedett be erre, mert legalább ebbe kapaszkodni tudott… életében az állandó bizonytalanság volt az egyetlen biztos pont.
Úgy igazán szeretni nem tanította meg senki ember fia, azt talán sosem kapta meg, és valamilyen oknál fogva mindig feltételhez volt kötött ez a – mások számára természetes – érzelmi alapállapot. Igazán szeretni még mindig nem tud, kapcsolatai vérrel-verítékkel telítettek. Egyikben sem sikerült feloldódnia, mindben folyton csak adott, amit senki sem viszonzott úgy, ahogyan ő azt korábban elképzelte.
A munkájában sikeres, ám magával folyton elégedetlen nő belül forrong, akár egy kitörni készülő vulkán. Tehetetlen dühét rendre önmaga ellen fordítva éli túlkontrollált életét, szenvedve az érzelmi bizonytalanság minden terhétől. Romboló düh, ami kifelé kemény szavakban és morcos tekintetben, befelé pedig segítségért kiabáló kisgyerek formájában ölt testet. Egy felnőtt gyermek, aki érzelmileg nem képes túllépni a múlt árnyain, szenved miattuk éjjel és nappal. Húzza maga után súlyos köveit, magára aggatva próbálja vonszolni azokat. Nehéz ez a menetelés, hisz’ mindig visszahúzza a múlt. Mázsás és irtózatosan nehéz terhek ezek. Feloldozásra, feloldásra várnak.
Te végtelenségig elgyötört, szeretni való lény! Engedd már meg magadnak, hogy dühös légy és haragudj, mondd ki végre:
Haragszom rátok! Hol voltatok, amikor a sérülékeny gyermeklelkem utánatok sóvárgott? Hol voltatok akkor, amikor sírtam és támogatásra, együttérzésre, vigaszra volt szükségem? Kitől? Senki mástól csak tőletek! Hol a fenében voltatok, amikor szeretni kellett volna úgy, ahogyan vagyok, úgy és olyannak, amilyennek születtem?
És végül kérdezd meg tőlük: „Apa, anya, hol voltatok ti valójában, amikor én kicsi voltam?"
Verebi Ivett
Life & Art CoachingBach-virágterápia@coachingönmagadért
