Egy seregnyi gyermek kirándulni készült, az egyik közeli vadaspark volt az úti cél. Az idő éppen nem a legkegyesebb a kiránduló apróságoknak, ám ez őket egy cseppet sem zavarja. Felkapják színes, vízálló lábbelijüket, esőkabátjukat és útnak indulnak.
Nem törődnek azzal milyen lesz, ha esetleg megáznak. Nem foglalkoznak azzal sem, hogy a nedves és sáros őszi avaron megcsúszhat a kis lábuk. Nem érdekli őket az sem, hogy a zord idő miatt a kirándulás talán rövidebb ideig fog tartani, mint amit korábban gondoltak. Nem érdekli őket a „majd”, és nem érdekli őket a „ha” sem… Éppúgy nem fontos számukra az, hogy miért nem süt a nap akkor, amikor ők kirándulni mennek, mint ahogyan az sem érdekes, miért nem tudnak örülni az emberek ennek a pár csepp őszi esőnek. Ők örülnek. Szeretik. Nagyokat lehet ugrálni a pocsolyába. Örömmel és jókedvvel. Nem törődve semmivel és senkivel. Nem számít, hogy ki mit gondol minderről. Az sem számít, hogy vizes lesz a ruhájuk vagy a cipőjük. Csakis az önfeledt játék és a mába vetett rendíthetetlen hit, ami valójában számít!
Szeretem nézni ezeket a kis embereket, eszembe juttatnak egy fontos fogalmat: EGYSZERŰSÉG!
Jó a mában élni! Jó érezni, hogy élek! Jó örülni mások örömének. Egyszerűen, szépen és tisztán. Szeretem, ha valaki napját szebbé tehetem és örömmel tölt el egy-egy kedves gondolat, amit másoktól kapok. Hálás vagyok érte. Igen, azt hiszem ez a hála. Befelé és kifelé is ugyanezt érzem, magamnak és most már másoknak is képes vagyok ezt megmutatni. Segítségével felfedezhetem saját belső utamat. Azt az utat, amelyen járni, és ahová kirándulni érdemes…
Utazom én is, nem csak a gyerekek. Utazom a magam kis világába. Egyre beljebb kerülök, egyre mélyebbre ereszkedem. Már nem rémiszt meg, amit ott találok. Időnként még rácsodálkozom ugyan, de már nem félek, pedig sokszor látok ott számomra még ismeretlen érzeteket, érzéseket vagy gondolatokat. Nem tartok tőlük, mert tudom, hogy ők is hozzám tartoznak. A részeim. Az útitársaim. Együtt kirándulunk nap, mint nap. Együtt haladunk az ösvényen, és együtt lépdelünk nem törődve azzal, hogy esetleg mi is „megcsúszhatunk” vagy „kibillenhetünk” az egyensúlyunkból. Fogjuk egymás kezét és bízunk egymásban. Bízunk abban, hogy ha valamelyikőnk elveszíti egyensúlyát, majd a többiek megsegítik és nem fog a földre huppanni. Vagy ha mégis, akkor már nem ragad bele a sárba. Ott maradva lenn addig, ameddig szükséges, de rövid idő alatt újra talpra állva folytatja azt, amit elkezdett. Képessé válva arra, hogy magát megrázva tovább haladhasson.
Meddig tart ez a kirándulás? Őszintén? Nem tudom… Tartson, ameddig tartania kell, én szívesen veszek részt benne!
Szeretem ezt az utazást, szeretem az élményeket, és szeretem azt a rengeteg tapasztalatot, amelyet általa összegyűjthetek. Magamról, magamnak, a magam örömére!
Élvezem a kirándulást, igyekszem elraktározni az út során elém táruló élményeket. Ma már ugyan megválogatom mit fogadok be, hisz’ tudom, nem mindegyiknek van helye nálam… Amelyik menni akar, engedem. Amelyik maradni szeretne, azt hellyel kínálom és megvendégelem.
Így leszek, így leszünk egyre többen és így leszünk együtt egyre erősebbek! Mindannyian együtt, szabad akaratunkból! Haladunk együtt, egymásba kapaszkodva.
„Kirándulni” önmagamba így jó: a részeimmel együtt, közösen felfedezve és hálásan megköszönve az Életem ajándékait!
Ha tetszett a bejegyzés, kérlek, oszd meg másokkal is! Köszönöm!
