Borzasztóan kritikusak vagyunk önmagunkkal, szinte a végtelenségig tudjuk önmagunkat piszkálni, negatív gondolatokkal ostorozni és végül lehúzni. Aztán megállapítjuk, hogy azért nem sikerült ez vagy az, mert ilyenek meg olyanok vagyunk. Nőként mindez hatványozottan igaz ránk! Talán valahol a neveltetésünkben is kereshetjük ennek okait... Jómagam azt látom, hogy a mai harminc-negyvenes korosztály (amelybe jómagam is beletartozom) képviselői közül nagyon sokan küzdenek ezzel a problémával. Nem tudom mi a valódi oka, mindenkinél egyénileg lehetne megvizsgálni, hogy hol található a porszem abban a bizonyos gépezetben. Az biztos, hogy ha nem mehetünk el szó nélkül e jelenség mellett, muszáj vele foglalkozni. Nőként, édesanyaként pedig óriási a felelősségünk, hiszen ezt adjuk át gyermekeinknek, a velünk kapcsolatba kerülőknek, a társunknak.
Sok helyzetben rajtakaphatod te is magadat azon, miként borítod el saját elmédet a negatívan megfogalmazott kritika romboló maszlagával. Elég, ha csak arra gondolsz, amikor nem sikerül valami: szinte azonnal jön az ön-ítélet: "de buta vagyok, milyen figyelmetlen voltam!", satöbbi. Szűrő nélkül ereszted át magadon ezeket a mondatokat, gondolatokat, ami egy idő után természetes reakcióvá válik és nehezen tudsz tőle megszabadulni. Az önmagaddal való kommunikáció részét fogja képezni a saját magad ilyen módon való bántása.
Szabadulnál tőle, de egyre nehezebben megy, majd egy idő után fel sem tűnik mit művelsz önmagaddal.
Figyeld csak meg, hogy ha valami szuper dolgot teszel akkor hogyan reagálsz!
Megdicséred, büszke vagy magadra? Hangosan ki is mondod? Őszintén örülsz annak, amit elértél, netán meg is ünnepled alkalomadtán?
Vagy éppen ellenkezőleg: természetesnek veszed, (ál)szerényen legyintesz, hogy nem is olyan nagy dolog, „ugyan már, említésre sem érdemes” címkével látod el azt, amit sikeresen véghezvittél? Szinte titkolod, meg sem látod milyen jó dolgot csináltál? Önmagad dicséretét holmi nagyképű kinyilatkoztatásnak alacsonyítod le?
Mi nők nagyon sokfélék vagyunk, ezért ahányan csak vagyunk, annyiféleképpen viszonyulunk a kritika és dicséret témaköréhez. Az önmagunk kritizálásához és dicséretéhez pedig méginkább. Sokan profi módon űzik ezt és vannak, akik még csak most tanulják.
Én úgy látom, hogy a kritika inkább dívik, könnyebben elsajátítható „tananyag”, valahogy jobban csúszik… Pedig igazából a dicsérettel sokkal többet adhatsz magadnak: egy pozitívabb, élettel teli lét-szemléletet, melynek segítségével egy szebb és élhetőbb életet alakíthatsz ki. Saját magadnak és azoknak is, akiket annyira szeretsz! Nőként, társként, édesanyaként, kolléganőként, nagymamaként és ki tudja még hányféle szerepedben.
A tanulnivaló most e két szélsőség különválasztásában rejlik: melyiket sajátítod el inkább, melyik irányában vagy fogékonyabb? Ez is, mint oly’ sok minden rajtad áll… hiszem, hogy helyesen döntesz!
~ Verebi Ivett ~
Life & Art Coaching@coachingönmagadért_________________________________________________________________Ha van kedved, látogass el a Facebook oldalra, vagy böngéssz tovább itt a blogon.Tetszett a bejegyzés? Kérlek, oszd meg másokkal is!
