Kíváncsiskodik, érdeklődik a világ dolgai iránt. Most éppen az Univerzum foglalkoztatja. Nem érti, hogyan lehet valami végtelen… Fel nem foghatja, be nem fogadhatja mindezt okos kis fejébe. Hiszen mindennek vége van egyszer, Anya is megmondta már vagy ezerszer. Egyszer vége szakad az örömteli játéknak Apával, az óvodás társakkal, véget ér a nyár és a szünidő, a Mamától is el kell jönni, meg ugye este is van már, be kell fejezni a napot. Vége. Egy esemény, egy szakasz lezáródik. Azért, hogy kezdődhessen valami új, valami más. Ami eddig még nem volt. Új, ismeretlen, érdekes, izgalmas. Végeláthatatlan a felfedezések sora. Újult erővel, tele energiával lehet belevágni a kalandokba.
Végtelen… talán tényleg fel sem fogható e fogalom. Van egyáltalán ilyen? És ki látta már? Vagy egyáltalán nem is láthatjuk meg sohasem? Hogyan lehet az, hogy valaminek sehol nincsen vége? Sehol egy végpont, csak a nagy hatalmas űr. Nem láthatjuk, mert ez szemmel láthatatlan. Érzékelni tudjuk, ha nagyon odafigyelünk rá. Érzékelhetjük az események, a történések és a világ végtelenségét. A végtelenséget, ami hatalmas lehetőségként előttünk áll. Meg kell látnunk a ponttal lezárt dolgok mögötti soha véget nem érő eseményfolyamot. Az érzések és érzetek végtelen sokaságát. A folyamatosan áramló energiát, amely körbevesz bennünket. A végtelenséget, amelyet nem is olyan nehéz befogadni, mint gondoljuk.
A szeretet végtelen, soha sincs vége, folyton körülöttünk van, csak meg kell látnunk. Ápolni kell, óvni kell. Olyan valami, amiből ha másoknak adunk sokszorosan kapjuk vissza azt. Ne sajnáljuk hát, van belőle elég! Mindenkinek, mindig, mindenhol. A szeretet végtelen.
A hála végtelen. Hálásnak lenni csodálatosan felemelő érzés. Hálásnak lenni valakinek valamiért, egy jó tettért vagy érzésért, amit kaptunk tőle nagyszerű érzés. Végtelen. Soha nincs vége. Mindig gyakorolhatjuk, és minél többször tesszük, annál többet érzékelünk belőle.
A bátorítást, biztatást sem lehet elégszer megtenni. Míg élünk adhatjuk és kaphatjuk. Mindannyiunknak bizsergető érzés, amikor valaki szeretettel fordul felénk és biztatva terelget utunkon. Szükségünk van rá. Ám nemcsak kívülről, másoktól várhatjuk, tehetünk érte magunk is: neveljük fel önmagunk biztató, bátorító erejét! Ott van mindenkiben, rendelkezünk vele mindannyian, csak meg kell őt hívni magunkhoz vendégségbe. Finom dolgokkal kínálni, lágyan és puhán. Halk szóval kérni, hogy segítsen bennünket, amikor elakadunk, amikor úgy érezzük, nem tudunk tovább lépni, vagy akkor, amikor egy pillanatra kételkedni kezdünk önmagunkban, vagy akár az egész világban. Szeretettel befogadni és elfogadni. Adni és kapni. Egyszerre, egymásért, egymással. Végtelenül a végtelenségben.
Lehet-e vége az Univerzumnak, a bolygóknak és a csillagoknak? Van-e egy utolsó égitest, ami a végét jelzi e hatalmas Mindenségnek? El tudjuk-e képzelni a legutolsó pontot ebben a nagy egészben? Ha van ilyen, akkor hol lehet egyáltalán? Ki keresi meg? Meg kell-e azt találni?
A gyermekem megkeresi… megígérte. Ha nagy lesz és már nem kicsi. Akkor, amikor majd a dolgairól felelősséggel, felnőttként dönteni képes egyén lesz. Visz egy kerítést és oda teszi. Az lesz a VÉGE. Vége a világegyetemnek. Pont.
Tetszik, amit látok tőle: ambiciózus, eltökélt, határozott. Meg fogja keresni. Nagy dolgokra készül. Tegye meg, tőlem minden segítséget megkap hozzá. Én így bátorítom őt: tegye, amit az álmai üzennek. Legyen úttörő, járjon olyan utakon, amelyeken még senki sem járt.
Járj új utakon… Keresd meg a világunk végét Kicsi Ember!
~ Verebi Ivett ~
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.