Láttam, amint ott fekszik a hideg októberi földön. Élettelen teste mereven tapadt a talajhoz. A késő őszi napfény sugarai megcsillantak szürke és barna színű tollain. Nem mozdult, halott volt…
Ki tudja mikor érte a halál… Talán, nem olyan rég’, talán nem szenvedett sokat mielőtt végleg kihunyt belőle az Élet. Talán, rövidke létében annyi élmény érte, annyira tudott élni, hogy nyugodt szívvel fogadhatta el a sorsát. Talán, a halált is elfogadta. Talán, boldogan halt meg…
A kismadár testében már nem pislákolt egyetlen szikra sem, teljesen eltűnt belőle minden, ami az Életre emlékeztetne.
Furcsa, de én mégsem láttam őt halottnak! Láttam a „folytatást”. Láttam, amint kicsiny lelke visszatér oda, ahonnét érkezett. Láttam, hogy mindezt boldogan teszi meg. Most csak a „ruháját” vetette le, azt, amelyik már nem szolgálta Őt tovább. A szárnya már nem repítette Őt a levegőbe, szorosan testéhez tartva élettelenül eggyé vált vele.
Csupán a lelke az, ami a felhők fölé képes szállni! Száll és repül. Rendületlenül halad, folytatva útját egy másik világban. Még most is repül, még most is a széllel szálldogál, még most is örül annak, hogy ezt megteheti. Igaz, már egy másik síkon, egy számunkra láthatatlan világban. Nem látjuk, nem érzékeljük lelkének további létét, nem is láthatjuk, hiszen a szemünk nem szokott hozzá e különleges világ befogadásához. Elfelejtettük miként vagyunk képesek másként LÁTNI, miként lehet érzékelni olyan dolgokat, amelyek csak a LÁTÓK számára érzékelhetőek és láthatóak. Elfelejtettük, hogy ehhez be kell csuknunk a szemünket…
A csendben sok minden láthatóvá válik. Az is, amit egészen addig nem is láthattunk meg. Felfedezhetünk egy ismeretlen, mégis valahonnét ismerős világot. Képesek leszünk meglátni a látható dolgok mögötti láthatatlanságot!
Én nem láttam halottnak Őt! Nagyon is élő volt! Benne volt az Élet minden cseppje, igaz más formában és talán nehezen érzékelhetően, de ott volt. Én láttam ezt! Láttam Őt, amint boldogan repked tovább égi hazájába, oda, ahol várja Őt a többi madár-lélek. Oda, ahová mindig is tartozott. Oda, ahol OTTHON lehet…
Menj, repülj, már várnak Téged!
„Az élet sohasem adja fel, még akkor sem, ha a virágzásra nincs remény.”
(Carl Rogers)
Ha tetszett a bejegyzés, kérlek, oszd meg másokkal is!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.