Igen, AZ valóban nem én voltam. Valaki más volt, aki irányítani próbálta a bennem élő okosabbik énem. Valaki más volt, aki mindig utat tör magának, bármi áron, azért, hogy kielégíthesse szomjazó irányítási vágyát. Valaki más volt, valaki, akivel együtt kell élnem. Egy részem, aki képes erőszakoskodni saját magával!
Megengedtem neki hadd irányítson. Pedig egy kicsit sem akartam azt, amit ő. Egyetlen porcikám sem kívánta az egészet, mégis erőnek erejével meggyőztem magamat, hogy „jó lesz az nekem”, majd abban fogok kiteljesedni, az van nekem megírva, nem térhetek le arról az útról. Blablabla...
Görcsöltem, idegeskedtem, hisztériáztam. Kívül és belül egyaránt. Elvettem magamtól és a családomtól rettentő sok értékes időt és miegymást. Beleöltem még annál is több energiát. Formáltam, alakítottam, azt gondoltam, jó lesz, majd más is úgy akarja, ahogyan én. Remegve vártam a kemény munkám eredményét. Tudomást sem vettem a magamat körülvevő világomról, csak ennek az egy feladatnak éltem, csak ezt akartam – mindenáron – tető alá hozni.
Nem jött össze… dühöngtem, nem értettem miért történt így, hiszen mindent megtettem, mindent beleadtam, mégsem kellett senkinek. Talán, még nekem sem… Féltem, rettegtem tőle. Mi lesz, ha mégis összejön, mi lesz, ha rajtam kívül mégis kell valaki másnak is az, amivel én szolgálhatok? Hogyan fogom majd – gyakorlatlanságom ellenére – kezelni azokat a helyzeteket, amelyekre nem lehet előre semmilyen módon sem felkészülni? Hogyan fogok majd támaszt nyújtani, amikor még én is támaszra szorulok…
A halállal akartam cimborálni… és nem az élettel. Megint az elmúlást választottam volna, mint már oly’ sokszor ezelőtt, és nem az életet… Még mindig nem volt elég, még mindig kellett… mint a drog a függőnek! Pedig lefelé húzott, iszonyúan rám telepedett és megalapozta a minden napomra jellemző ideges és rossz hangulatomat. Mégis őt akartam választani, mert azt gondoltam ez lesz az az út, amelyen nekem menetelnem kell előre.
Nem ez lett… nagyon nem. Mert nem kellett senkinek, és igazából nem kellett nekem sem! Mert ez az út nem előre visz, hanem hátrafelé…
A befelé fordulós, negatív és végtelenül szomorú hangulat helyett immáron az örömöt szeretném választani. A humort, és azt a – sokszor – gyermeki viselkedést, amit időnként megengedek magamnak, mert olyan jó érzés újra bohócnak lenni, azt, aki tud örülni a legkisebb dolgoknak is és képes önmagán kacagni, ha éppen úgy akarja. Teli torokból, nem törődve azzal mások mit gondolnak róla. Rólam!
Voltam már „lenn” eleget… nem szeretnék ott maradni, ott toporogni. Fogok egy létrát és elkezdek szépen felmászni rajta, fel a világosságba, fel az öröm és a jókedv felé. Fel az élet felé. Felfelé, mert odalenn már éppen eleget csücsültem. Fázom ott lenn, szükségem van a melegségre, amit ott nem találok meg sosem. Mert annak nem ott van a helye, hanem odafenn, az ÉLETBEN!
Ahogyan azt egy kedves ismerősöm mondta (innen is köszönöm neki): „azért kellett találkoznom annyi halállal, hogy megtanuljak végre élni”!
Szeretnék végre én is élni… mert ennek van most itt az ideje. Mert „AZ, nem én vagyok”, mert, aki én vagyok, az még nem született meg igazán. Most elvonulok egy rövid időre és „megszülöm” őt, magamat. Nehéz lesz, de vállalom. Őszintén és örömmel… mert AZ leszek ÉN!
_____________________________________Írta: Verebi IvettHa van kedved olvass tovább itt a blogon.Örülök, ha a Facebookon is csatlakozol hozzánk!Ha tetszett a bejegyzés, kérlek oszd meg másokkal is!
