Utazom a metrón, rengeteg ember, mindenki rohan valahová. Sok-sok fáradt és kedvetlen arc, néha üdítő látványt nyújt egy-két vidám arcvonás a szürkeségben. Gyerekek anyjuk karjában, csimpaszkodnak, néha rosszalkodnak, látszik, hogy élvezik az életet, a jelent. Megélik és átélik. Nem szürke arcok. Nem kedvetlenek. Teli vannak élettel. Vajon így marad-ez később is? Vajon miért tűnik el mindez? Hová lesz? Miért lesz a kedves és derűs gyerekarcból felnőttkorra mogorva és közönyös? Hová lesz a kíváncsiság, amivel a világra néznek? Mivé változik a tiszta tekintet felnőttkorra? Hogyan lesz a törődésből és együttérzésből nemtörődömség és közöny?
Sok-sok kérdés, mind megérne egy-egy bejegyzést, ám most mégsem boncolgatom az összest, csak egyet szeretnék kicsit jobban körbejárni, mégpedig az együttérzés-közöny kettőséről, amelyről számos gondolatom bukkant fel a fent említett utazás során.
Szóval, utazom a metrón, állok. Miért is foglalnék helyet, hisz viszonylag fiatal vagyok és csak pár megállót megyek. Figyelem az embereket: ülnek, beszélgetnek, nyomkodják az okoskütyüket, netán némelyikük még olvas is valamilyen könyv-félét. Nők, férfiak, főként a fiatalabb nemzedék tagjai. Van itt mindenféle ember: egészen fiatal, középkorú hölgy, férfi, egyedülálló, házas, gyermektelen és szülő. Igazi lenyomata a budapesti társadalomnak. Felszáll két idős ember, egyikük egy „néni”, ahogyan fiatal gyerkőc koromban tanították hogyan kell hívni őket, és egy idős bácsi. Tekintetükkel keresik a szabad helyeket, sajnos hiába. Ránéznek egy-egy fiatalabb utazóra, látszik, hogy szívesen helyet foglalnának, mégiscsak megették már a kenyerük javát, elfáradtak az évek alatt. Senki. Senki, de senki nem figyel rájuk. Tovább beszélgetnek, tovább nyomkodják a kütyüket. Úgy tesznek, mintha ezek az idős emberek ott sem lennének. Nem tudnak leülni, mert nincsen szabad hely. És? Kit érdekel? Nem az ő dolguk… gondolhatják. Elszomorodva nézem ezt az egészet. Én nem ezt tanultam a szüleimtől, nagyszüleimtől. Az idős embert meg kell becsülni, mert ha ők nem lennének, akkor mi sem lennénk! Ők építették a mi jövőnket. Ezt már elfelejtettük? Kiment a fejünkből? Vagy egyáltalán kit érdekel? Szánalmasnak érzem a helyzetet, szánalmasnak érzem az egész generációmat. Senki sem veszi észre mi történik? Én miért nem szólok egy utastársamnak, hogy miért nem adja át a helyét? Ennyire gyáva lennék? Nem az én dolgom… ugyan már! Butaság, dehogyisnem! A mi dolgunk, a mi KÖZÖS dolgunk. Meg kell(ene) becsülnünk az idős embereket és legalább úgy kimutatni az irántuk való tiszteletet, hogy nem teszünk úgy, mintha ott sem lennének. Megköszönhetnénk nekik, amit értünk tettek, amit értünk tesznek nap, mint nap… Vigyáznak az unokákra, félretesznek, hogy majd amikor elmennek közülünk, ne legyenek a „terhünkre”, őrszemként figyelik lakásunk biztonságát, amíg mi dolgozunk, felhívják a figyelmünket néhány kihagyhatatlan akcióra a szupermarketben.
Az idős emberek értékesek, mert minden sejtjükben az élő múltat és az általuk felépített jövőt hordozzák. Óvni, védeni kellene őket mindentől és mindenkitől. Nem szabadna engedni, hogy az aluljárókban, hidegben virágot áruljanak nyugdíj-kiegészítés gyanánt. Át kellene adni a helyet a buszon, metrón, előre engedni őket a sorban… Dolgoztak, tettek eleget, megérdemlik legalább azt a néhány megállót nyugalomban, viszonylagos kényelemben. Törődni kellene velük, együtt lenni, megtisztelni őket néhány kedves és szeretetteljes szóval, tettel. Őszintén örülni az ember sosem felejt el, ők is tudják még mit jelent mindez.
Gyáva voltam, bevallom, mert nem szóltam egy utazótársamnak, hogy adja át a helyét. Legközelebb ilyen nem fordulhat elő, én nem leszek gyáva többé. Javaslom, ti se legyetek azok! Becsüljük meg az idős embereket és az ilyen apró gesztusokkal mutassuk ki a tiszteletünket feléjük. A közöny nem menő, az együttérzés és a szeretettel teli törődés annál inkább. Kezdjünk apró dolgokkal, így nem tűnik olyan nagy falatnak: néhány őszinte érdeklődő mondat, egy-egy mosoly, igazán nem kerül semmibe ám annál többet jelent. A jó példa meg amúgy is ragadós.
Legyünk úttörők, legyünk mi az első követendő példák, hamarosan „követőink” is akadnak majd!
/A kép forrása: google.hu/
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.