Sokunknak ismerős lehet e fogalom. Sokunknak azonban nem. Közös vonása e két csoportnak, hogy valamilyen szinten mindannyian szenvednek miatta. Az egyik azért nem bír vele, mert a túlzott elvárások felemésztik erejét, környezetét maximalizmusával az őrületbe kergeti, nem képes lazítani, mert annyira hajszolja az általa sikernek titulált valamit, hogy közben megfeledkezik mindarról, ami az élet sava-borsa, könnyedebb oldala. A másik meg azért szenved, mert végig kell néznie, ahogyan a teljesítmény-kényszeres ember tönkreteszi önmagát, a lelkét, valamint azt is, hogy az önmagával szemben támasztott – sokszor túlzott – elvárásai nyomán miként nem képes már foglalkozni testi- és mentális egészségével, vitalitásával, amelynek „eredményeként” – a lepel lehullása után – teljes idegi- és fizikai összeomlás a jutalma.
Amerre járok-kelek, azt látom, hogy sok ember életét megkeseríti a siker túlzott hajszolása, az ennek elérése érdekében támasztott sokszor irreális követelmények. Egyszerűen nem fér bele egy napba annyi, nincs annyi fizikai és mentális energia a világon, amennyit ezek az emberek igényelnének. Mi, én látom ezt, ők viszont gyakran nem… elborítják a teendők, ki sem lát a fejéből, egész nap csak rohan, nincs egy nyugodt perce sem, még az egyetlen gyermeke iskolai eseményein sem tud részt venni emiatt, magára meg aztán pláne nincs ideje. „Nem érek rá!” – mondja kőkeményen, szinte az érzéketlenség határát súrolva. Kívülről nézve már lassan olyanná válik, mint egy két lábon járó, emberi testbe bújtatott dolgozó- és gondolkodó robot… Hajtja az időt, a temérdek teendőt, a pénzt, önmagát, mindenkit. Az egész élete egy merő rohanás egyik pontból a másikba. Nincs tekintettel magára, sokszor a végletekig elmegy, a határait feszegeti. Az eltúlzott kötelességtudat így csap át öncélú tevékenységbe, amikor már semmi és senki nem fontos, csak az elérendő cél, valamint az önmaga által támasztott egyre magasabb elvárások.
Nincs megállás. Még gyengének látná a környezete. Beteg lett? Na, és? Nem probléma ez sem, gyerünk, hajtsunk tovább! – mondja, cseppet sem kímélve önmagát. Majd pihen, ha teljesítette kötelességét. Addig nem nyugszik, amíg a dolgok végére pontot nem sikerült tenni, amely önmagában véve akár egy pozitív tulajdonság, dicséretes személyiségvonás is lehetne, feltéve, hogy a dolgok és feladatok rendben elvégzése nem járna ekkora önsanyargatással, teste és lelke teljes kizsákmányolásával.
„Erősnek kell látszanom!” – szajkózza naphosszat. Nem tudja, hogy az erősnek látszom és erős vagyok között óriási a szakadék, mert míg az egyik csak egy fogcsikorgatva kierőszakolt illuzórikus állapot, addig a másik a rossz és jó címkével ellátott tapasztalatok útján megszerzett stabil személyiségvonás. A „látszom” állapot bármikor összeomolhat, akár a legapróbb kudarc bekövetkezésekor is. Olyan ez, mintha egy kártyavárat a strand homokjára építenél és a legelső hűs fuvallat elsodorná. Volt – nincs! A „vagyok” ennél stabilabb, neki már nem tud ártani még egy tornádó sem. A rengeteg tapasztalat megszilárdította a személyiséget, amely így már nem válik külső hatások játékszerévé. Volt – van – lesz!
Az „erős vagyok”-ban nincs teljesítménykényszer, mert idejében felismerte, hogy az erő nem egy kívülről érkező megfoghatatlan valami, hanem az ember önmagában keletkező kifogyhatatlan energiája. Nem kell megmutatnia senkinek az erejét, hiszen lényéből fakadóan csendesen jelen van. Nincs szüksége külső elismerésre ahhoz, hogy mindezt elismerje magában. Megtapasztalta, megtanulta a leckét. Tanult belőle és ebből adódó tapasztalatait beépítette a személyiségébe. Tudja mikor kell lazítani, tudja mikor fáradt el teste, lelke. Ilyenkor megadja magának a töltődés lehetőségét, figyel önmagára nemcsak kívül, hanem belül is, ezáltal erejét korlátlanul megőrizheti, segítségül hívhatja, amikor szüksége van rá. Nem érzi haszontalannak az önmagával töltött „semmittevős” időt, mert tudja, hogy erre fordított energia többszörösen megtérül majd. Értékeli és értékesnek tartja mindezt, míg végül különbséget tud tenni a valódi és az ál között.
Teljesítménykényszer, sikerhajszolás… nehéz fogalmak, számomra a görcsösség kapcsolódik e két szóhoz. Mókuskerék, örökös merevség, amelyből nehéz szabadulni. Ha egyáltalán lehet. Lehet így is élni. Lehet azonban könnyedebben megélve életünket, annak szépségeit meglátva élnünk, így tapasztalva meg a könnyedség és légiesség minőségét.
Te melyik minőséget éled az életedben? Gondolkodj el ezen egy kicsit, már pusztán ezzel sokat teszel önmagadért!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.