Látom Őt, amint lefelé görbül a szája. Látom, amint egyre szomorúbbá válik a csodaszép szeme. Látom, amint egyre inkább belefeledkezik a gondolataiba, amelyek most a hiányt és a szomorúságot jelentik számára. Legördülnek arcán első könnyei. Még visszatartja, visszafogja kitörni készülő sírását, most még meg tudja ezt tenni, még elég erős ehhez. Még erősnek érzi magát. Pillanatok alatt megváltozik azonban minden. Abban a pillanatban, amikor odalépek hozzá és őszinte érdeklődéssel fordulok felé. Könnyeit már nem állítja meg semmi. Kitörnek, kirobbannak. Folynak, mint az erős sodrású patak. Nem tud nekik megálljt parancsolni, talán nem is akar. Ösztönösen érzi, hogy ezek a tisztulás és megkönnyebbülés könnyei, amelyeknek teret kell adnia, utat kell engednie.

Rázza a sírás, alig tudom megvigasztalni. Átölelem, hogy érezze, rám most is számíthat. Arra biztatom, hogy élje meg, élje át az érzéseit, mert így láthatja majd tisztán a történéseket a maguk valójában. Biztatom, hogy ne szégyellje elesettségét, szomorúságát, gyászát…

Emlékezik… a nagymamájára gondol, akit nem olyan régen veszített el. Emlékezik arra milyen volt, amikor még együtt lehettek, együtt játszhattak. Emlékezik arra, ahogyan megsimogatta gyönyörű szép fejecskéjét, úgy, ahogyan csak a nagymamák tudják ezt az unokájukkal tenni. Emlékezik, mert amíg ezt teszi feldereng a kép a szeretett személyről. Egy emlékfoszlány, egy illat, egy érintés, a hangja… Bármi, amibe bele lehet egy pillanatra kapaszkodni, ami felidézheti lényét. Felidézi az érzést, hogy ő volt a Nagymamája.

Eszébe jutott valaki, aki számára fontos volt, aki ott van minden sejtjében mélyen bezárva. Oda, ahonnan senki és semmi nem viheti már el Tőle. Örökre együtt vannak, ott benn a kicsi szívében, ott hordozza tovább emlékét. Együtt vannak, elválaszthatatlanok. Mindig, örökre, amíg világ a világ.

Hiszem, hogy egyszer még találkozhatunk! Hiszem, hogy lesz egy pillanat, amikor újra megláthatjuk egymást, felismerhetjük a másikban a társunkat, a nagyszülőnket, a barátunkat, a testvérünket, az édesanyánkat… Hiszem, hogy van egy Tér, ahol a lelkek újra összekapcsolódhatnak, együtt lehetnek. Hiszem, ha csak egy pillanatra is, de megláthatjuk majd magunkban és bennük igaz valónkat. Hiszem, hogy van lelkek közötti örök kapcsolat, amelyet a halál nem tud megtörni. Hiszem, hogy igaz valónk, a Lélek ÖRÖK! Hiszem, hogy e földi világunkból eltávozott lelkek ott fenn figyelnek és vigyáznak ránk haláluk után is. Hiszem, hogy földi és égi között lehet valamiféle kapcsolat, amelyet mi emberek érzetek, emlékek és emlékezés formájában tudunk értelmezni. A lélek üzenetét így fordítva le „embernyelvre”.

Lelkembe jutsz... Mert amikor gondolok rád, nem "eszembe jutsz". Hanem a lelkembe. Mert nem az eszem gondol rád, hanem a lelkem. Nem csak egy-egy pillanatra, hanem folyamatosan. Nem tudlak, hanem érezlek. Nem gondolat vagy, hanem érzés. Nem távolság, hanem közelség. Nem ott, hanem itt. A lelkemben.

/Csitáry-Hock Tamás/