Szinte versenyszerűen űzik egyesek: azon görcsölnek melyikőjük tudja jobban művelni e roppant „hasznos” tevékenységet. Szórakoztatják magukat, szórakoztatják a közönségüket. Azokat, akik hasonlóképpen gondolkodnak, mint ők. Néha még azokat az embereket is sikerült bevonniuk aljas kis játékukba, akik csak nagy ritkán folyamodnak a kommunikáció e formájához. Sajnos, ők vannak kevesebben… 
Mindenre lehet panaszkodni: az éppen aktuális időjárásra (mert ugye miért van ősz és nem nyár?), a férjre, aki csak egy kiscicát vitt haza oroszlán helyett (lehet őt férfiúi minőségében megkérdőjelezni), az országra, amelyben nem lehet élni (persze mégis itt él), a gyerekre mert nem tanul rendesen (nem úgy tanul, ahogyan ő szeretné), a kollégára, aki már megint el mert menni betegszabadságra és helyette kell dolgozni (hogy’ mer egyáltalán beteg lenni?), satöbbi, satöbbi. A sor hosszú és ez itt nem egy újabb panasz-áradatra kialakított terep.
Sosem jó semmi, arra koncentrál, ami éppen nincs, ahelyett, ami van. Mert van egy szép és szerető családja, elfogadható munkája, kedves barátai, egyszerűen de szépen berendezett otthona. Ám, mindez nem elég, mert ez mind kevés! Kellene egy jobban kereső férj, kellene egy nagyobb lakás, még nagyobb autó, több fizetés… Végtelen az elvárások sora, ember nincs, aki mindezt teljesíteni tudja.
Miközben azon gondolkodik, hogy mivel NEM rendelkezik, vagy mi HIÁNYZIK az életéből aközben észre sem veszi ahogyan eltelik az élete. Az egész élete…
Folyton azt hajtogatja, milyennek KELLENE lennie. Nem veszi tudomásul, hogy minden, amit birtokol pontosan elegendő egy értékes és tartalmas élethez. Nem kell hozzá nagyobb ház, nagyobb autó meg talán még jobb fizetés sem, hogy elégedettebb legyen.
Mert mi is történik, ha netán minden vágya teljesül? Megvan a nagyobb ház, a jobban kereső férj vagy a rendesebb főnök? Remek! Pillanatnyilag megnyugszik. Lecsillapodik. Egy időre. Pár napra, talán pár hétre. Kevesebb panasz hagyja el a száját. Látszólag elégedett. Felveszi az elégedettség hamis maszkját.
De mindez ne tévesszen meg senkit: nem tart ám olyan sokáig! Hiszen ezt már megkapta, megszerezte, birtokolja. Nincs megállás. Egy idő múlva már ez is kevés lesz, több kell, más kell. Lehet ismét panaszkodni, elégedetlenkedni, szidni az egész világot. Folyton, folyvást. Mindig, mindenhol, mindenkinek.
A saját maga ásott csapdába esett. Nem tud kimászni egyedül, ezért magával ránt még néhány embert, azért, hogy ne érezze magát annyira egyedül. A saját maga mocsarába süllyedve éli mindennapjait és abban leli szórakozását, hogy másokat is rászoktat erre a tevékenységre. Együtt süllyednek le a mélybe, miközben észre sem veszik mindezt…
Panaszkodás. Társasjáték, amelyet többen kell játszani, különben unalmassá válik. Mindig vannak új játékosok a porondon, akikkel addig még nem játszott. Be kell vonni őket. Mindenáron…
Veszélyes játék ez. Könnyedén életformává tud válni. Verseny folyik az első helyezésért: ki űzi mesteribben, ki a profibb. Talán még néha kiosztják az aranyérmet is. Azt az érmet, amely csak a „legjobbaknak” jár…
Panaszkodni számomra annyit tesz, mint megsemmisíteni egyetlen másodperc alatt a jelen pillanatban rendelkezésre álló boldogságot. Egyetlen pillanat alatt megteremtődik a keserűség, amely aztán végig kísérhet egy egész életet.
Egy ember életét, aki akár a másik utat is választhatta volna…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.