WomanLife ● Blog

Fojtogató, gyötrelmes hónapok voltak. Féltünk, szenvedtünk mindannyian. Nem láttuk mit hoz a jövő, egyáltalán lesz-e még holnap jövő... közös jövő... Robogtunk együtt egy végeláthatatlan alagútban, és közben pontosan tudtuk egyszer vége lesz, mégsem láttuk hová visz, merre vezet az az út, amin jártunk éppen. Mentünk, mert mennünk kellett. Haladtunk, mert tudtuk ennek volt ott az ideje. Nem álltunk ellen, nem hibáztattunk senkit és semmit. Elfogadtuk a történéseket úgy, ahogyan voltak.

Csupaszon, szárazon, fájdalmasan és hidegen...

Nem, nem voltunk vidámak. Nem, nem akartuk, hogy ez történjen. Egyáltalán nem szerettük volna, hogy véget érjen. Az elménk tudta ezt, de a szívünk mást mondott. Hajszálpontosan érzékelte a történéseket, azt, hogy akkor nem az ellenállásnak volt ott az ideje. Vezetett bennünket és mi hagytuk őt vezetni. Fogta a kezünket és vitt magával. Bíztunk benne. Egy pillanatig sem volt kétséges a jószándéka. Mindig éreztük, hogy soha sem fog cserbenhagyni. Tisztán és melegen védett bennünket. Érezni lehetett hatalmas erejét, azt, ahogyan szinte magába szippantott minden avas gondolatot, hogy aztán csak a tiszta érzelem maradjon. Azok az érzelmek, amelyekkel addig nem foglalkoztunk, nem tartottuk érdemesnek a velük való munkát. Akkor, ott muszáj volt foglalkozni velük...

Többé már nem kerülhettük el őket. Egészen sokáig csendben meghúzódva éltek bennünk ott lenn, mélyen, ám akkor helyet követeltek maguknak. Már nem akartak többé észrevehetetlenek és száműzöttek lenni. A helyükre akartak kerülni!

Fájdalmas volt annyi év után szembenézni mindegyikkel. Már egyik sem volt kicsi és csendes, hirtelen megnőttek, mint a gyerekek egy nyár alatt. Szinte elviselhetetlenül óriásivá váltak. Nyomasztóan hatalmassá... Nem lehetett már nem észrevenni őket, ott voltak a szemünk előtt.

Beengedtük őket, betessékeltük a saját kis világunkba. A magunk módján vendégül láttuk őket. Éreztük, itt van a helyük körülöttünk. Halk szóval mindannyiukkal elbeszélgettünk. Addig maradtak, amíg nem érezték, hogy már mehetnek, hogy már nincs többé dolgunk egymással. Sokáig tartott, mégis elrepült egy pillanat alatt.

Élveztük a közös "munkát". Élveztük, hogy végre felszabadulhattunk évtizedes béklyóink alól. Meghozták végre a könnyedség érzetét. Azt a könnyedséget, amelyre akkor nagy szükségünk volt. Úgy kellettek ezek a "találkozások", mint szomjas embernek egy pohár víz. Éltető, megszabadító, feloldó, felszabadító érzetek és érzések.

Sokat dolgoztunk együtt. Nagyon sokat... El is fáradtunk a végére. Már nem akartunk semmit, csak annyit, hogy vége legyen. Éreztük, hogy akkor ott mindent megtettünk, amire képesek voltunk. Mindent megértettünk, mindent elengedtünk, amit csak ember megérthet és elengedhet abban a pillanatban. Ennyi tellett tőlünk, ez volt minden, amivel még tartoztunk az Életnek.

Meg kellett tennünk azért, hogy a végén mindannyiunknak könnyebb legyen. Azért, hogy az "átváltozás" természetesen, a maga teljességében történhessen meg.

Szabadon, és béklyóktól mentesen. Úgy, mint amikor tavasszal a hideg földből kibújik egy sárga nárcisz. Vagy úgy, mint amikor egy hernyóból végül csodaszép pillangó fejlődik...  Meg kellett tennünk azért, hogy egy másik és ismeretlen világba való átmenet folyamata ne legyen annyira fájdalmas egyikőnknek sem. És azért is, hogy mindannyian fellélegezve tudjuk elengedni egymást.

Egymást és az Életet. A mi közös életünket...