Szülők, édesanyám és édesapám. Otthon, ahonnét indultam. Egy ház, ahol felnőttem, ahol szinte az egész gyermekkoromat töltöttem, amelynek falai őrzik a régmúlt történéseit, jót és rosszat egyaránt, téglákba zárva óvják az emlékeket.
Otthon. Haza. Szülők. Kutya, aki szalad elénk, üdvözölve, mint ahogyan a régen látott, kedves vendégeket illik.
A házban, amelyet az otthonomnak tekintek már csak édesapám él.
Korán megözvegyült, édesanyám már több, mint két éve itt hagyta e földi világot. Ellátja magát, szépen rendben tart mindent. Házat, kertet, önmagát. A jó idő beköszöntével már a konyhakertben is akad némi tennivaló, ott is teszi a dolgát, van munka bőséggel. Tavasszal valahogyan jobb a kedve, nincs már olyan sötét, hosszabbak a nappalok, és mintha ezzel egyidőben a gondolatai is kivilágosodnának. Nem látja olyan borúsan a napokat, mint télvíz idején.
Édesanyámmal házasságban éltek 36 éven keresztül. Milyen volt ez az időszak? Ha csak egyetlen szóban lehetne összefoglalni azt mondanám: viharos! Az évek során történt sok-sok esemény és történés, jó és rossz egyaránt. Megküzdöttek egyikkel-másikkal, hol sikeresen, hol kevésbé sikeresen. Volt bizony olyan is, amivel nem jutottak dűlőre, tollba maradtak. Mégis, egymás támaszai voltak, bár ők nem mindig látták annak egymást…
Akadtak viták, nézeteltérések, hatalmas összezördülések, majd még hatalmasabb kibékülések. Talán éppen egy ilyennek lettünk „eredményei” a húgommal együtt. Meg aztán az utánunk következő, soha meg nem született testvéreink, akik nem láthatták meg a napvilágot, mi pedig nem ismerkedhettünk meg velük sohasem. Máig hiányoznak, máig fáj a hiányuk. Ismeretlenül is szeretem őket…
Fáj édesanyám gyakran őrjítő hiánya is, így, az ünnepek táján talán méginkább… Nem találkozhatom vele, nem ölelhetem meg, nincs egy telefon tőle… Nem festi már a tojásokat, nem készít minekünk finom ünnepi reggelit, olyat, amilyenre senki más e kerek világon nem képes!Hol vannak a gyönyörűen megterített húsvéti asztalok, a frissen mosott, ropogósra kikeményített hófehér abroszok? Merre vannak a szinte műgonddal megkomponált húsvéti szendvicsek?Hol vannak a hangulatok, az ízek és az illatok, melyek a mi kis falusi otthonunkban körbelengték ezt a szép ünnepet?
Nincsenek már sehol, édesanyám magával vitte egy másik világba...Oda, ahová én még nem tehetem be a lábam, ahová még nincsen bejárásom. Egyedül maradtam a rég elfeledett hagyományainkkal, melyeket nekem kellene újjáélesztenem, ám erre még egyelőre képtelen vagyok. Még csak visz a lábam hozzájuk: édesapámhoz a szülőfalumba, édesanyámhoz a temetőbe, amely földi porait őrzi immáron több, mint két éve.
Látogatóban jártam a szüleimnél. Nemrégen még egyetlen helyen, a házunkban ölelhettem meg mindkettejüket, ám ma már ketten kétfelé léteznek.Nemrégen még együtt ünnepeltük a Húsvét szentségét. Nemrég még együtt voltunk mindannyian.Együtt, egymással, egy helyen.
Látogatóban jártam a szüleimnél.Édesapámnál a szülőfalumban, édesanyámnál pedig a temetőben. Édesapámnak ételt és a gyermekemmel együtt magamat vittem ajándékul, édesanyámnak pedig a kiskertemben nevelgetett csodaszép, napsárga virágokat.
Látogatóban náluk, a szüleimnél. Bárhol legyenek is, ebben a világban, vagy egy másik dimenzióban, de mindig érezni fogom óvó, féltő jelenlétüket. Még így, távol tőlem is: egy messzi, de látható és egy ki tudja milyen távol lévő láthatatlan világban…
Verebi Ivett_________________________________________________________________Ha van kedved, látogass el a Facebook oldalra, vagy böngéssz tovább itt a blogon.Tetszett a bejegyzés? Kérlek, oszd meg másokkal is!
